Sárkányszemmel [[SZÜNETEL]]

7. fejezet

Hasogató fejfájással tértem magamhoz.

"Na végre, azt hittem meghaltok" - nevetett kínosan a magas hang.

"Nem vagyunk ám olyan puhányok"- válaszolt a mélyebbik hang, és a szívbaj megint megkörnyékezett, mert a hangja a nyakam mellől érkezett. Komolyan el kéne mennem jógázni vagy meditálni, mert ez a sok sokk(😂) az őrületbe kerget...

- Mi van?! - értetlenkedtem egyből.

"Semmi - elég gyorsan lerendezett - Nemsokára én is csatlakozom, addig éljetek túl - bár nem láttam, éreztem a hangján, hogy mosolyog. Szadista állat.

"Azért válogasd meg a szavaidat - kaptam egyből a leosztásomat.

  - Nem is mondtam semmit!

"Túl hangosak a gondolataid..."

Pfff. Mi ez már?!

  - Nem fogja túlélni... Cassie! - kiáltotta valaki kétségbeesetten

Ez tuti nem valamelyik őrangyalom volt... Talán van egy harmadik... Az már nem lenne sok? Elmélkedésemből egy forró, már-már égető érzés ébresztett fel... Reflexből húzódtam el. A következménye az lett, hogy valami szinte átfúrta a hátamat, és ettől ugrottam egyet(már ahogy fekvő helyzetből lehet ülő helyzetbe...) és el kezdtem borulni jobbra. Arra számítottam, hogy a szőnyegen végzem, ehelyett csak szimplán bele a semmibe borultam...

Számat néma sikoly hagyta el, és mint a villám pattant fel a szemem. Kapálózva próbáltam repülni, mint a madarak.
Nem lehet olyan nehéz... Van két erős szárnyuk, meg könnyebbek a csontjaik, meg még tudják a biológusok, hogy mi miatt olyan egyszerű nekik a repülés...

Elkezdett viszketni a hátam, a lapockám környékén, egyre jobban, mint amikor a szúnyogcsípésed vakarod meg, de az csak egyre jobban viszket, és a végén lekaparod a felső bőrréteget, így előkerül az alatta lévő réteg. Nálam is kb. ez játszódott le, csak az egész testemen szép lassan aranysárga pikkelyeket növesztettem, a csontjaim jóleső lassúsággal óriási méretűre nyúltak és átrendezőttek, úgy nézhettem ki mint egy nagyra (végülis csak egy kicsit nagyra) nőtt gyík és a végén, mint mikor a sebből kibuggyan a vér, hasonlóan robbant ki a két szárny a hátamon, és már nem zuhantam, hanem egyenesen száguldottam előre. Egyszerűen leírhatatlan érzés, ahogy az arcomba csap a hűvös szél, és ahogy csak vagyok a levegőben, és a szárnyaim automatán teszik a dolgukat. Kanyarodni már nem mertem. Szép lassan tudatosult bennem a dolog, hogy az ember nem tud repülni, és hátrapillantottal, így megfigyelve hatalmas termetemet, és minden apró részletet újonnan szerzett külsőmön.

Sárkány?! Mi a franc???

Kétségbeesetten pillantottam a föld felé, amit nemigen láttam, ugyanis a felhők fölött találtam magam, még úgy is, hogy kitudja mennyit zuhantam. A kétségbeesést átvette a tehetetlenség, mert mégis mi a francot kezdjek én magammal, ha sárkánnyá változtam? Végül, mintha ez nem lenne elég, éreztem, hogy egy idegen tudat a fejembe tolakszik. Lassan tudatosult bennem, hogy próbál velem kapcsolatba kerülni, ami olyan érzés volt, mintha böködnének, csak épp mentálisan...

Lassacskán sikerült lehámoznom a falat az elmémben, és figyeltem, hogy ki piszkál.

"Na végre! Azt hittem, hogy sosem engedsz be. Ezt még gyakorolnod kell."

Már meg sem lepődtem, na vajon ki volt az? Hát csak nem a mélyebbik hang? Csak nem? Már csodálkoztam volna.

  - Szóval így értetted, - kezdtem bele a mondandómba, de nem a hangomat hallottam, hanem egy hátborzongató  morgásfélét - Mi a franc?! - egy újabb morgást lehetett csak hallani.