Sárkányszemmel [[SZÜNETEL]]

4. fejezet

Sárkányok.
Ez az egy szó ismétlődött bennem. Sárkányok...
Csak egy kép. De akkor miért gondolkodok ezen?

Ruha szakadása ébresztett fel, és már ott is voltam az áldozatomnál. A vállán szabta fel az ingét, hogy kiszabadítsa magát. Ugyanis a nyíl félig belefúródott a mögötte lévő fenyőbe.
- Milyen erősen lőtted te el ezt a nyilat?
Az ismerős hang hallatán azt hittem, hogy mindjárt megfolytom egy kanál vízben, egy kanál víz nélkül.
- Eléggé. De ha tudom, hogy te vagy akkor még gyakoroltam volna, hogy ne azon a 10 centin múljon a fejed - néztem megvetően a szürke szempárba, és megpróbáltam egy csavart mozdulattal kirántani a nyilat. Hát gyúrnom kell, hogy ezt megcsinálhassam. A harmadik rántás után diadalmasan vonultam vissza a céltáblához, hogy folytassam az nyilak szedegetését.
- Khm...
- Te még mindig itt vagy?
- Hát ja, miután majdnem kinyírtál, annyit kérnék, hogy fertőtlenítsd a sebem.
Már a hasamat fogtam a röhögéstől, úgy mutatta nekem a sebét, de egy pillanattal később a legkomolyabb fejemet szedtem elő.
- Még a nevedet sem tudom, nemhogy még a házamba is bevigyelek.
- Will, hivatalosan William Wise.
- Jó tudni - újra fordultam a nyilaimhoz, de még mindig nem lépett le - Mit akarsz? Ha nem tűnsz el innen esküszöm, hogy a nyilakkal kergetlek ki a kertből.
- Nyugi, Cassie-ke, a sebem még mindig nincs ellátva.
- Cassie-ke?! Hogy mi van?
- Semmi baj nem lesz ugye, ha tudom az osztálytársam nevét?
- Miért ver engem a sors?! - duzzogva fogtam meg a csuklóját és rángattam a ház felé.
- Jól van Willie-ke, - ha már a becézgetésnél tartunk akkor nesze neki - kemény 5 percig élvezheted a vendégszeretetemet, azt is csak azért, mert osztálytársak vagyunk. Elvileg. Utána jönnek a nyilak - néztem rá.

Miután lefertőtlenítettem, a sebét, raktam rá egy kisebb kötést. Rendkívül büszke voltam az eredményre, ezért megpaskoltam, jelezve hogy kész, de erre csak felszisszent.
- Mi a francért ütögeted, attól hogy van rajta egy kötés még fáj.
A sértettségétől megint elröhögtem magam.
- Jaj Willie-kém gyógypuszit nem kérsz rá?
- Dehogynem, kettőt is - és már tolta is a vállát felém.
- Majd álmodban. Na tűnés van letelt az 5 perc.
Már lökdöstem kifelé az ajtón, mikor hirtelen megtorpant.
- Várj édes, valamit szeretnék mutatni a...
- Édes? Vigyázz a szádra, mert még egy ilyen és 3 napig kórházban leszel. Nyilakkal a testetben.

Teljesen kibújtam a bőrömből. Máshogy viselkedem. Eddig mindig tűrtem mindent, most meg már fenyegetőzök...

- Jó , jó, de azért befejezem a mondatom. Na szóval a vendégszeretedért és a kötésért cserébe mutatok valamit.
- Nem, .... - kezdtem, de hát el kezdett ráncigálni a kert végébe, ahol még mindig ott voltak a cuccaim. Az égre néztem, hogy megnyugvást találjak a csillagokban, mielőtt felpofozom. Ám hatalmas viharfelhők kavarogtak, pedig tisztán emlékszem, hogy mikor bementem a házba még tiszta volt az ég.

Bambulásomból egy erős rántás, majd a hihetetlen sebbességtől, élesen az arcomba vágó ágak zökkentettek ki, először félelmet éreztem, majd értetlenséget, és végül haragot, Will miatt.

Mikor megállt, és szembefordult velem, egy hatalmas pofon csattant az arcán, melynek helyét érintve értetlenkedő pillantást küldött felém.

- Gondolkodj egy kicsit, aztán rájössz, hogy miért kaptad.

Atya. Úr. Isten. Már verekedek is. Rossz hatással van rám ez a gyerek.

- Ja, hogy azért.. Bocs, nem akartam fél órát gyalogolni, így megfuttattalak kicsit.
- Részben ezért. Hát eléggé lassú a felfogásod... - erre csak egy szemforgatást kaptam - Most vihetsz is vissza, ugyanis mondtam, hogy nem vagyok rá kíváncsi.