Sárkányszemmel [[SZÜNETEL]]

8. fejezet

Veszélyesen megdőltem, és akár egy rakéta, úgy csapódtam be a nyílásba. Miután feltápászkodtam szorosan a barlang hátsó falához lapulva szuszogtam, de alig hogy megmozdítottam a szárnyaim éles fájdalom szánkázott végig a sebesülten. Egy fájdalmas nyögés kíséretében konstatáltam, hogy a golyó egészen a tövén találta el, ezért zsibbadt le az egész.

Kezdett kényelmetlenné válni a helyzetem, főleg, hogy a sérült szárnyamat szinte teljesen a falhoz préseltem, annyira szerettem volna beleolvadni. Remegve, ellenállva a belső sárkánynak, próbáltam megfordulni, hogy ne romoljon az állapota a sajgó végtagomnak.

"Ne! Ne mozogj! Itt vannak még!" - jött azonnal a figyelmeztetés, és egy másodperccel később lépteket hallottam.

- Biztos elrepült - hallottam meg egy öblös hangot.
- Hülye vagy? Meglőttem a szárnyát. Nem tud repülni - válaszolt egy fokkal mélyebb hang.
- Akkor meg köddé vált - kapcsolódott be egy harmadik is a vitába. Egyre többen kezdtek beszélni, próbáltam megkülönböztetni a hangokat.
Úr isten. Ezek vannak vagy harmincan...

"Bizony. És ha szerencsénk van, akkor elhúznak innen, a lehető leggyorsabban."

Csak hümmögtem egyet, ami balszerencsémre egy újabb morgást jelentett, és ha ez nem lett volna elég, a barlangnak köszönhetően háromszor olyan hangosra sikeredett, mint amilyen szabad ég alatt lett volna. A hangom csak úgy pattogott a falak közt, sikeresen visszhangot keltve, magamra, vagyis a barlangra vontam a figyelmet.

  - Csak nekem van olyan érzésem, hogy ma nagyon szerencsések vagyunk? - elvétve válaszoltak rá egy "nem"-mel, de a többiek már nyúltak is a fegyvereikért. Néhány másodpercen belül már a bejáratnál sorakoztak fel, ám egy dolog megakadányozta őket abban, hogy bejuthassanak hozzám. Mégpedig az, hogy a bejárata a búvóhelyemnek a barlang talajától számítva kb. tíz méter magasan helyezkedett el.

  - Pech... - állapította meg valamelyik.
  - Nem mondod. Ti négyen itt maradtok, se ki se be egy lélek sem, a többiek felverik a tábort és kitalálunk valamit - osztotta az utasításokat az amelyik meglőtt. Gondolom ő a vezér, vagy valami ilyesmi. Elég komolyan vesznek egy vadászatot... Elég sokáig üldögéltem a barlangban, teljesen elgémberedett testtel, merthogy visszaváltozni nem tudok, és az egyetlen társaságom, a sárkány volt, akit útközben elneveztem Solis-nak. Napfényt jelent, tetszett neki, szóval ezt választottam.
Kérdeztem az őrzőkről, meg azokról amiket hallottam a barátaimtól, de nem árult el semmit...

Mi lehet most velük? Engem keresnek, vagy ők is menekülnek? - nyögtem szomorúan.

"Remélhetőleg van annyi eszük, hogy elmennek Pandeumba, de tuti minket keresnek, szóval"... - nem tudta befejezni a mondatot, mert ahogy eltűnt az utolsó napfény is az égről, el kezdtem megint formálódni. Ez nem kellemes volt, mint az első, hanem kínzó és fájdalmas. Nemtetszésemet ki is fejeztem egy morgással, miközben csontjaim ismét átrendeződtek és külsőleg is teljesen átalakultam. Szárnyaim megnagyobbodtak, nyakamról és fejemről a nagy méretű tüskék eltűntek, helyette apró hártyával összekötöttek bújtak elő, ahogy a farkamon is, csak ott nagyobb méretekkel. Éreztem, hogy sokkalta erősebb vagyok, és bármire képes vagyok. A színem is megváltozott. Nem a naphoz hasonló pikkelyek fedtek be, hanem éjfeketén csillogóak. Amint kicsodálkoztam magam, meghallottam az új hangot a tudatomban.

"Szia kislány!" - üdvözölt a magasabbik hang.

Hol van Solis? - üdvözöltem.