Ki Lakik A Szomszédban?

A Boszorkány Barlangjában

A vadász szelleme kajánul vigyorgott. Nem hittem, hogy egyszer hálás leszek neki, de most örültem, hogy megjelent. Nem akartam megtudni mennyire fájhat, ha leszakad a lábam.
-KELLESZ NEKEM! -Ariel  megfogta a vállam.
Nagyot nyeltem. Lehet, hogy jobb volt, amíg nem számítottam neki?
-Ezt elfelejtheted! -az alfa hangjában bújkáló fenyegetéstől felálltak a tarkómon a szőrszálak.
-Ez nem tőled függ! -Ariel lenézően pillantott az alfára.
-Khm! -az egyik vadász,Krumpliorr -én neveztem el így a hatalmas és formátlan orra miatt- diszkréten jelzett.
-Mi van? -Ariel idegesen kapta felé a fejét.
-A főnök mindjárt itt lesz!
Főnök?
Gondolom a vadászok irányítója. Aki a feladatokat osztja ki, parancsolgat, stb. Tudod, mint egy falkavezér csak neki nem számítanak a többiek, csak a hatalom fontos a számára.
Ez ránk nézve jó vagy rossz?
Inkább jó.
Ariel a hegyes, vörösre pingált körmeit piszkálta.
-Tartozik nekem a főnököd! -külön kihangsúlyozta, hogy a vadászé, nem az övé.
-Ezt majd beszélje meg vele. -hátrált ki a beszélgetésből Krumpliorr.
Idegesen mocorogni kezdtem.
-De amíg a főnök nincs itt... -Ariel a hajamba túrt, amitől végigfutott a hátamon a hideg. Igyekeztem elhajolni tőle, mikor az ajtó kivágódott és egy deres hajú és bajuszú ember lépett be rajta dölyfös tartással.
-Mi van velem? -beszéd közben felhúzta az orrát.
Ez az a bizonyos főnök?
Nagyon úgy tűnik.
Nem szimpatikus.
Találkoztál már szimpatikus vadásszal?
Mielőtt megismertelek nagyon egy vadásszal sem találkoztam...
Az alfa bűntudatos képpel nézett rám. Sötét szemeiben megbánás tükröződött.
Hé! Ha úgy vesszük előtted elég unalmas egy életem volt.
Azt mondod feldobtam az életed? Hogy izgalmassá és érdekessé tettem? Hogy színessebbé varázsoltam a...
Oké! Elég lesz! Nem pont ezt mondtam, de valami hasonlóról van szó.
Kifejtenéd?
Ööö...muszáj?
Éppen a halál torkában vagyunk. Ragaszkodom hozzá!
Látványosan felsóhajtottam, bár volt benne egy kis plusz rájátszás.
Nem bánom, hogy összekapcsolódott az életünk.
Pár percig még nyugodtan vártam. Ariel és a főnök addig szempárbajt rendeztek, így néma csend uralkodott a szobában és a minket összekötő vonalban is.
Kezdtem kínosan érezni magam, mire az alfa válaszolt.
Azt hiszem...most már boldogan halok meg.
Eltátott szájjal bámultam rá, ő pedig elvigyorodott.
Akkora egy...!
Nana!
Félbeszakított.
Én komolyan megosztom veled...
Hé! Tudom! Csak fel akartalak oldani kicsit.
Mint Samet?
Igen. De nagyra értékelem, amit mondtál. És...
És?
Én sem bánom, hogy az életünk összefonódott.
Melegség áradt szét a mellkasomban és az eddig érzett fájdalmam is kezdett alábbhagyni.
-Szóval te vagy AZ az alfa? -a főnök öntelt közbeavatkozása elrontotta a pillanatot.
-Nem tudom. Senki sem mondta el, hogy kit keresnek igazából.
-Valakit, aki lenyűgöző képességekkel bír.
-Sok lenyűgöző képességem van és nem mindegyik a vérfarkas létemre vonatkozóan.
Nem akartam belegondolni a szavainak jelentésébe, mert féltem, hogy elpirulok, és igyekeztem kiűzni a fejemből azt a képet mikor a félmeztelen mellkasának ütköztem a konyhába menet. Nem lett volna túl szerencsés, ha pár ehhez kapcsolodó gondolatfoszlányom átsurran hozzá.
-Elég magabiztosnak tűnsz. -a főnök hunyorított.
-Egyelőre az. De nem sokára... -a szellem csúszos hangja egy viperához hasonlóan tekergett körülöttünk. Csak a több éves rutinomnak köszönhető, hogy nyugodtan reagáltam rá, csak egy kis fintort engedtem meg.
Velem ellentétben az alfa nem volt hozzá szokva a szellemekhez, ezért ő összerezzent a szellem rosszindulatú megjegyzésére, ami váratlanul érte. Abban sem volt biztos, hogy hallani fogja majd, és tessék!
Ez az apró mozzanat nem kerülte el Ariel figyelmét.
-Azt hiszed értékes vagy? -a főnök vastag szája gúnyos mosolyra húzódott.
-Ha nem lennék az már rég megöltek volna, ahogy azt a vadászok szokták! -dühösen, szinte köpte azt az egy szót.
-Hááát... -a főnök megdörzsölte az álla alatt. A körme sercegett a kinővő borostától. -Ez például igaz. De menjünk sorjában.
Intett és Dús Szemöldök -Krumpliorr társa- közelebb tolta neki a fotelt.
-Banya!
Ariel arcára rá volt írva, hogy egy meztelen csigát is többre tart, mint ezt a férfit, de a hangja negédesen csengett.
-Uram! Még csak most jöttünk bele a kínzásba!
-És?
-És mi? -Ariel szeme felizzott. Eredetileg kék szeme most opálosan csillogott és a benne lévő fehér pöttyök egyre nagyobbak lettek, egyre jobban szétterjedtek, kiszorítva a kéket.
-Milyen volt? -a főnök lesöpörte a karfáról a port.
-ÉLVEZETES!
-Akkor kielégítő volt számodra ez a munka?
-Sokkal inkább, mint a többi.
-Remek! -a főnök a szellem tanítványához fordult. -Veled mi a helyzet?
A srác előlépett.
-Addig nem nyugszom, amíg nem szenvedett meg azért, amit a mesteremért tett. Meg kell fizetnie!
A szellem büszkeséggel állt a tanítványa mellett. Dagadt a melle rendesen.
-Akkor mire vársz? -a főnök unottan mutatott az alfára.
-Uram! Az úgy lehetséges, hogy mielőtt az alfát kivégzem... -beszédes szünetet hagyott. -Megölöm a barátnőjét!
Ó! Az gondolom, én volnék.
-Azt már nem!
Azt hiszem mindenkit meglepett, hogy Ariel fellázadt. Ma már másodszor voltam hálás olyan valakinek, akire nem számítottam volna.
-Hogyan? -a főnök a lehető legfenygetőbben kelt fel a fotelből.
-Az egyikük engem illet! Ez a minimum!
-Egy frászt! -a srác igazságtalannak tartotta Ariel kérését. Én mindkettejük igényét kétesnek éreztem, de engem senki sem kérdezett.
-Hm. -a főnök először a banyára, aztán a srácra nézett.
Végül a banyához fordult:
-Melyiket akarod?
Ariel durcásan mért minket végig. Biztosra vettem, hogy az alfát választja; láttam a vágyat a szemében.
-A barátnőt.
A válasza felért egy pofonnal. Hitetlenkedve fordultam balra és azt kellett tapasztalnom, hogy az alfa megkönnyebbült, de éreztem, hogy a másik lehetőségtől is tart, mindössze a hirtelen támadt veszélyt úsztam meg.
-Nem! -a srác megrázta a fejét. -A lány fontos neki...
-Ahogy nekem is! -szakította félbe Ariel. -És az enyém.
-Így van. A banya megkapja a lányt, te a farkast!
A szellem valamit súgott a srác fülébe, nem tudom értette-e, de felszívta magát és bólintott.
Most mi lesz?
Nem tudom.
Ariel mögém lépett és kezeit a vállamra tette.
-A tiéd! -a főnök újra elhelyezkedett a fotelben.
A srác elővett a zsebéből egy fiolát, a másikból egy injekcióstűt. Néma csendben néztük, ahogy felszívja az ismeretlen lét az injekcióstűbe.
-Az mi? -muszáj volt tudnom.
-Méreg, ami fájdalmas halált okoz. -a srác az alfa nyakához közelített a tűvel.
Félixet kerestem a szememmel, mert úgy gondoltam, hogy biztos van terve. Nagyon reméltem.
De sajnos csak egy megtört, könnyes szemű nagybácsit találtam.
Sam sokkolva nézte, hogyan fecskendezi a vadász a halálos mérget a legjobb barátja nyakába.
A srác a művelet után hátraállt és fürkészve figyelte az alfát.
Rettegve kerestem rajta a méreg hatásának nyomait. Eddig nem vettem észrerajta egyet sem.
Ariel vidáman szökdelt az alfához, és a fülébe suttogott valamit, hosszan.
Bármit mondott, az nem tetszett az alfának, mert dühösen morgott és vicsorgott. A banya csak vihogott és elfoglalta a helyét mellettem.
-Érzed, ahogy hat a méreg a szervezetében? -Ariel az állát a vállamra tette. -Érzed már a fájdalmát?
Nem, nem éreztem, és ezt magam is furcsáltam. Az alfa izmai megfeszültek, az állkapcsát feszesen összezárta, a bőrén vékony izzadságréteg fénylett. Szaporán vette a levegőt. A méreg dolgozott; fájdalmai voltak, de én mégsem éreztem. Miért? Aztán beugrott. Elzárt magától.
Ne csináld! Ne zárj ki! Ne pazarolj erre energiát, kérlek!
Az üzenetem lepattant a faláról.
-Hm. -Ariel lekapcsolta az alfáról a láncokat, aki szinte azonnal előreesett. Észre sem vettem, hogy közben sikkantottam egyet, amikor a padlóra zuhant.
A földet érésével egy időben átszakadt a fal és én megéreztem a mérget. A belső szerveim égni kezdtek, a bőröm lángolt és a szívemet folytonos, nyílaló fájdalom szorította.
-Ha már haldoklik, akkor a kapocs gyengülni fog köztetek.
-magyarázta Ariel.
És valóban; a fájdalom enyhült és a jelenléte is mintha pislákolt volna.
-Ne! -a látásomat elhomályosították a könnyek.
-Nem!
Képzeletben a minket összekötő kötelet markoltam és húztam, húztam, de minduntalan kicsúszott a kezemből, és csak kapkodtam utána, mire sikerült újra megragadnom már gyengébb volt. Ez így ment, amíg már nem éreztem, hogy mit ragadhatnék meg.
-Ne, ne, ne, ne...NEEEEE! -felzokogtam. Levegő után kapkodtam és folyamatosan pislogtam, hogy a könnyek lecsorogjanak az arcomon.
-Szörnyetegek... -halkan hallottam, ahogy Félix kinyílvánítja a véleményét.
-Mocskos, rohadt, tetűláda... -Sam szipogva szórta a szitkokat.
Kétségbeesetten kutattam az alfa életjelei után.
-Azt hiszem nem volt elég motiváló, amit mondtam. -Ariel keresztbe fonta a karjait.
Kérlek...! Kérlek...!
A székem rázkódott a zokogásomtól. Mintha éreztem volna valamit, valami kis gyenge pislákolást, akár egy szívdobbanás vagy egy lélegzetvétel, de lehet, hogy csak beképzeltem. Annyira szerettem volna, ha igaz lenne!
-Meghalt. Meghalt...többet vártam. -a szellem lehajolt az alfához. -Most már békére lelhetek.
-Ez a te hibád. -a hangom elcsigázott volt. Előre-hátra hintáztattam magam.
-Saját magának köszönheti.
Felnéztem, hogy visszavágjak, de addigra eltűnt, mint a kámfor.
-Fiam...fiam! -Félix szenvedett a béklyóiban. -Engedjetek oda!
Félix küzdeni kezdett. Erre Sam is felbátorodott; kiabált és mozgolódott, ettől a széke majdnem felborult.
-Búcsúzz el tőle! -Ariel szavait csak én hallhattam. -Mert pár perc múlva bottal üthetik a nyomunkat.
Elszakadtak az engem visszatartó kötelek, így az alfa mellé térdelhettem.
A fejemet a mellkasára hajtottam.
És megéreztem.
Nagyon, nagyon gyengén, éppen csak emelkedett és süllyedt a mellkasa.
Rányomtam a fülem, hátha meghallom a szívverését.
Bu-bumm.......bu-bumm......bu-bumm.
A gyászban ejtett könnyeim összekeveredtek az örömkönnyeimmel.
Él!
-Hé! Hiszen... -Ariel sose fejezhette be a mondatot, mert hatalmas robajjal egy fekete macska zuhant a szobába a kéményen keresztül.
-Miiii-aaaa-úúúú! -nyivákolta a macska és egy csapat boszorkány és farkas törte ránk az ajtót. Tehát ez volt a jel!
Maltazár emberi alakot öltött és a nyakában függő fiolához kapott, amit aztán a földhöz vágott. A fiola hangosan tört szét a padlón, a kiömlött folyadék párologni kezdett nagy fehér köd formájában. A felmentő seregünk elszánt lehetett, ha felhasználták az egyetlen ködfejlesztő-bájitalunk.
A köd hamar betöltötte a szobát és hamarosan fél méternél távolabb nem láttam.
Viszont hallani sok mindent hallottam.
A vadászokat meglepte a támadás, váratlanul érte, így mindenhonnan különböző utasításokat ordítottak egymásnak, hasztalanul.
Ariel -számomra ismeretlen- varászigét mormolt, amire választ is kapott a nagyanyámtól, de a többi családtagjaim hangját is felismertem a hangzavarban.
Láncok kattantak, fegyverek robbantak, varázsigék pattantak, bájitalok pukkantak. Verekedés zaja jött mindenhonnan.
-Mia...! -mintha a nevemet kiáltotta volna valaki.
Nem foglalkoztam vele, inkább az alfa fölé hajoltam.
-Tudom, hogy élsz! Ne játssz itt nekem! Hallod?! -megráztam.
Gyerünk! Ébredj fel!
Megmarkoltam a pólóját.
Rosszul mondtad. Kelj életre, nem ébredj fel!
Elnevettem magam és ráborultam. Az arcomat a nyaka és a válla közötti mélyedésbe fúrtam.
SOHA TÖBBET NE CSINÁLJ ILYET!
Miért? Nem volt jó buli?
Majdnem meghaltál!
Tulajdonképpen egy kis időre szerintem meghaltam. De élek. Úgy, ahogy...
Nem szoktál öngyilkos akciókat csinálni, mi?!
Szeretek veszélyesen élni.
Ó, fogd be!
Felegyenesedtem, hogy a mellkasára üthessek egyet.
Elkapta a kezem, mielőtt hozzáértem volna. Féloldalas mosollyal kérdezte:
Csak nem megsirattál?
Ne szokj hozzá! Legközelebb nem fogom komolyan venni!
Mindketten tudtok, hogy ezt nem gondolom komolyan.
A csata -sajnos- nem állt meg miattunk, ezért felsegítettem.
Tűnjünk innen!
Egyetértésünkben arra indultunk amerre az ajtót sejtettük.
Szerencsére elkerültük a többieket, így gond nélkül eljutottunk az ajtóhoz. Átkaroltam az alfát, úgy támogattam.
Kint a ház előtt állt Virág, Félix, Lili, a farkas ikrek és Marina.
Mindegyikük felvidult, mikor meglátott minket.
-Murd we creat, stüj hi Hequi, vox et efil, not et efil, yöv déám! Gem állor! -Ariel végső elkeseredésében egy utolsó varázsigét lőtt felénk. Túl későn kaptunk észbe és láttuk meg, hogy az ajtó előtt fekszik a sárban és felénk nyújtja hegyes körmét, miközben egy halálos igét küld felénk.
Marina és Virág egyből védővarázslatokat mormolt, de ezzel nem tudták semmissé tenni a gonosz boszorkány által küldött átkot.
Az alfa maga elé fordított, -mivel ez volt a leggyorsabban kivitelezhető mozdulat és nekünk időnk nemigen volt-  hogy felfogja az átkot, de a kezeim a hátán pihentek.
A végső csapás nagy erővel csapódott neki mindkettőnknek.
Utána csak a sötétség maradt.