/ Lili szemszöge /
- Szeretném, ha megbeszélnénk a dolgokat - néz a szemembe Ádám.
- Rendben. - bólintok. Szótlanul mered rám, gondolom azt várja, hogy majd elkezdem mondani.
- Igazából nem tetszett az, hogy pont most, amikor a legkevésbé nem akartam egyedül lenni, pont akkor mentél el. Pedig tudtad, hogy mi van.
- Igen, de az edzőtábort meg nem mondhattam le. Csinálhattuk volna azt is, hogy jössz velünk, de neked itthon volt dolgod a versennyel kapcsolatban. Ez egy lehetetlen helyzet volt - mondja, egy percre sem szakítva meg a szemkontaktust.
- Tudom. Csak szar kedvem is volt akkor, meg minden. És nem esett jól a döntésed, hogy szüneteljünk. - vallom be.
- Sajnálom - reagál egy kis csend után, majd megcsókol.
- Mikor értetek haza? - érdeklődöm.
- Pár órája - vonja meg a vállát.
- Akkor itt alszol? - csillanak fel a szemeim.
- Ha a macska még nem túrt ki a helyemről, akkor ja - mosolyodik el.
- Tényleg! - kapok észbe. Kiemelem Hómancsot a táskából és Ádám felé tartom.
Úgy néztünk ki, mint az Oroszlánkirály híres jelenetében, amikor a majom (én) tartotta a magasba az oroszlán babát (Hómancsot), az állatok pedig figyelték (Ádám).
- Zsibbad a kezem - utaltam arra, hogy túl régóta szuggerálják egymást.
- Utál engem - közli Ádám.
- Nem is! Ugye Hómancs? - fordítom magam felé, mire nyávog egyet. Megemelem és odarakom kettőnk közé, mire a macska "ráfúj" Ádámra, majd leugrik a kanapéról és a plüssfoteljébe fekszik le. Onnan nézi a barátomat.
- Látod? - mutat a cicára.
- Az a baj, hogy Szalai Ádámot nem lehet utálni - mosolyodom el, majd odahajolok hozzá, és nyonok egy puszit a szájára. Annyira hiányzott már ez.
Egy kicsit még figyeltük a macskát, hogy mit csinál és láttam, hogy Ádám kezd ásítozni.
Felálltam és megragadtam a barátom kezét azzal a szándékkal, hogy felhúzom, de túl gyenge voltam hozzá.
- Feladom - fújom ki a levegőt, mire elneveti magát.
Miután mindketten lezuhanyoztunk, befeküdtünk az ágyba és csend honolt a szobában.
- Hol a macskád? - emeli fel a fejét Ádám.
- Lent.
- Fel tud jönni?
- Fel, de estére nem engedem be ide. Miért?
- Mert félek hogy megöl álmomban - motyogja, mire halkan felnevetek.
Nem tudtam elaludni. Forgolódtam, végül a hátamra feküdtem és a plafont kezdtem el bámulni.
- Te sem tudsz aludni? - kérdezi Ádám.
- Nem.
Kis hatásszünet következett, majd Ádám felült. Arrébb göngyölte a takaróját, megemelte az enyémet és bemászott alá. De ez még nem volt minden, szabályosan rám feküdt - természetesen nem nyomott össze - és a fejét a mellkasomra fektette. Jobb kezemmel a hajába túrtam, bal kezemmel pedig a hátát simogattam.
- Hiányoztak a bomba melleid - puszilgatja az említett testrészeimet.
- De most itt van - kuncogok, mert nagyon csikis vagyok.
