/Lili szemszöge/
- Tudunk beszélni? - kérdezi Ádám türelmetlenül. Elnézést kértem Krisztitől, majd kimentünk a konyhába. Egy ideig csendben álltunk.
- Csináltam neked gofrit - mondtam halkan, csak azért, hogy megtörjem a kínos csendet. De mintha meg sem hallotta volna.
- Honnan vannak meg nekik ezek a képek? - nem kiabál, nem is emeli meg a hangját, de az első, ami eszembe jut erről a stílusról, hogy ijesztő.
- Nem tudom - vallom be.
- Lili, a te telefonodon voltak. Legalábbis amik este készültek azok biztosan.
- Tudom, de akkor ezek szerint nem. Az én telefonomban nem turkált senki.
- Picsába. - gyűri össze az újságot.
- Amúgy, miért zavar ennyire, hogy megjelent ez a cikk? - kérdezem óvatosan. Elkerekedett szemekkel néz rám, mire gyorsan javítok - Mármint tudom, engem is zavar, csak miért vagy ennyire ideges?
- Azért, mert miért kell olyan cikkeket lehozni, amikről nem is tudják az igazat?? És amúgy is, tudják, hogy nem szeretek a magánéletemről beszélni, mégis rá vannak szállva erre a témára!
- Az a baj, hogy soha nem fognak leakadni a magánéletedről. Mert mindenkit ez érdekel. És nekik meg az a cél, hogy olvasott legyen az újságjuk. -magyarázom.
- Leszarom az olvasottságot! - csapja az asztalra az újságot.
- Mindjárt jövök - mondtam, amikor láttam, hogy ez egy hosszabb kör lesz, amíg Ádám megnyugszik.
- Bocsánat, az interjút sajnos nem tudjuk befejezni, de Orsival tudsz egyeztetni egy új időpontot. - megyek ki Krisztihez.
-Igazán megtisztelő lenne találkozni veled újra, mert nagy rajongód vagyok, de a főnököm a holnapi újságban akarja tudni a cikket, tehát ezt ma meg kell írnom. - húzza el a száját.
- Akkor küld át a kérdéseket és még ma válaszolok rájuk - írom le gyorsan az e-mail címem egy lapra.
- Köszönöm - mosolyog hálásan. Kérésére készül egy közös kép is, majd elmegy. Ádám még mindig a konyhában ácsorog az ajtónak háttal és a telefonját nyomkodja.
- Bocsi, itt vagyok, csak elküldtem Krisztit. - sétálok oda hozzá. Rámnéz, elmosolyodik és elrakja a telefonját.
- Ne haragudj - ölel meg.
- Miért haragudnék? - mosolyodom el zavartan.
- Lázas vagy, én meg itt idegeskedem. Ráadásul még az interjúdat is elcsesztem.
- Az interjút befejezzük e-mailen, a lázam majd lemegy és az, hogy ideges vagy, teljesen normális egy ilyen szituációban. - nem mond rá semmit, csak megrázza a fejét.
Aztán rámszól, hogy lázasan ne ácsorogjak, hanem feküdjek vissza az ágyba. Fent a szobámban, úgy csinálok, ahogy kéri, betakargat, de nem fekszik mellém, hanem a babzsákfotelembe ül és néz mindenhova csak rám nem.
- Úgy érzem magam, mintha kórházban lennénk - mosolyodom el kínosan, mire rám emeli a tekintetét.
- Min gondolkodsz? - próbálkozom újra.
-A cikken. Meg rajtunk. - ahogy kimondja a "rajtunk" szót, megdobban a szívem.
- Igen?
- Próbálok kiigazodni.... a dolgokon - akad meg.
- Dolgokon? - nem értem miről beszél. Zavarban van és talán nem is akarja, hogy felfogjam a gondolatait.
- Igen. - ezzel pedig lezártnak tekinti a témát. Legalábbis azt hittem.
