Fényévekre Tőled

16

Na, mi az? – nevettem rád.

Baszki én félek. – nevettél fel.

Szerettem a nevetésed. A cigi miatt elroncsolódott tüdőd miatt a nevetésed, és a beszéded is hörgős-köhögős volt. Tudtam, mindig is tudtam, hogy nem egészséges. De nem tudtam ellene mit tenni. Elfogadtam, mert a részed volt. Ez is hozzád tartozott.

12 éves korod óta cigiztél. Hogy leszokj, ahhoz olyan komoly késztetés kellett volna, amit csak valaki olyan tud megadni, aki nagyon fontos neked, mindennél fontosabb. Én hiába akartam segíteni, nem tudtam. Nem voltam neked elég fontos.

Végig fogtad a kezem, amíg visszasétáltunk az istállókig. Leültem a diófa alatti padra, te mellém ültél. Átöleltél hátulról, és a kezemet még mindig nem engedted el. Esztike és Dorca elmentek le, pisilni, én pedig fenn maradtam veled, meg Matyival.

Ti együtt vagytok? – kérdezte egyszer csak Matyi, furán méregetve minket.

Nem. – feleltem. A hangomból szín tiszta szomorúság csöpögött. Mindig fájt, ha ez tudatosult bennem. Reméltem, hogy ti nem ismeritek fel. Szerencsém volt. Nem ismertétek fel a benne rejtőző elkeseredettséget.

A lányok visszaértek, majd Matyi hazament. Másnap korán motor versenye volt, és nem akarta kihagyni.

De akkor nem is kell ekkora hely. Elférünk a kamionban. – mondtad, majd fogtuk a pokrócokat, és átcuccoltunk a ló szállító kamion tetőterébe. Máshogy helyezkedtünk el. Dorca, én, te, és Esztike. Szűkösen fértünk el. De nem zavart, akkor még. Megnéztünk még egy horrorfilmet. Mikor vége lett, elkezdtünk beszélgetni. Sokáig beszélgettünk. Hajnalig. Esztike nyafogott, hogy fázik. Átölelted. Az volt az első döfés a szívembe. Addig engem ölelgettél. Rosszul esett, mikor abbahagytad. Belőled sosem volt elég. A drogom voltál. Mindig csak többet és többet akartam belőled, nem értem be annyival, amennyit kaptam, bármennyi is volt az. Vágytam rád, folyamatosan és szűnni nem akaróan. Akkor már csak az illatod maradt nekem, és a tudat, hogy Esztike kapja mindazt, amire én vágytam. Majd egyszer csak elfáradtunk, és aludni készültünk.

Basszameg, alig férünk el. – fészkelődtél mellettem.

Ez így nem jó. Alszom a másik oldalon. – mondtam, majd elfordultam a lábatoknál keresztbe, félig ülésben a másik falon.

Jó. – mondtad, majd befeküdtél a helyemre. Egy kicsit fájt, de ha én nem ajánlom fel, akkor senki. Pedig jól tudták mindketten, mennyire szerettelek, és mennyire szerettem volna azokat az öleléseket, amiket nem én kaptam, hanem a legjobb barátnőm kapott helyettem. Mindkettőtöktől fájt. Tőle azért, mert jól tudta, hogy érzek irántad, tőled pedig csak úgy szimplán.

Azzal a lendülettel el is aludt mindenki. Legalábbis ti. Én még sokáig ébren maradtam, és gondolkodtam. Keserű érzésem volt. Szomorúnak, átvertnek, csalódottnak, kétségbeesettnek, éreztem magam. Egyedül voltam. Üresen.

Sírni tudtam volna, de nem akartam ott. Lemásztam a kamionból, és kimentem a levegőre. Hajnali 3 volt, hideg, párás volt a levegő. Lementem a legelőhöz. Leültem a kútra, néztem a lovakat. Fáztam. Remegtem. Csendben folyattam a könnycseppeket az arcomon. Csak arra vágytam, hogy oda gyere mellém, és átölelj, hogy megvigasztalj. Tudtam, ez nem fog teljesülni, de ez lett volna az egyetlen kívánságom. Egyre jobban fáztam. Sétálgatni kezdtem a kút mellett, hogy felmelegítsem magam. A lovam az itató felé lépkedett, majd ivott, és megállt legelni. Egy ideig néztem, majd bementem hozzá. Átöleltem a meleg nyakát. Megnyugtatott. Ott maradt velem, nem futott el. Hozzám dörgölte a fejét. Ő volt az egyetlen, akit képes voltam elviselni. Tudtam, hogy ő nem bántana meg sosem szándékosan. Ő mindig ott volt nekem, és segített túllépni mindenen. Mikor abbamaradt a sírásom, feltűnt, mennyire fázom és reszketek valójában. Lassan visszamentem hozzátok, és bemásztam a pokróc alá, majd a kimerültségben elaludtam. Reggel az ébresztőmre keltem, amit még este állítottam be neked, mivel azt mondtad, menned kell kecskézni, dolgozni. Megbökdöstelek, majd a nevedet mondtam, hogy felébredj.

Morogtál egy sort, majd rám néztél.

Szólt az ébresztő. – mondtam neked. Csak jót akartam.

Faszomat az ébresztőbe. Még alszom. - mondtad. Akaratlanul is megbántottál a reggeli rosszkedveddel. Elfordultál Esztike felé, és aludtál tovább.

Ekkor már nem bírtam tovább. Elegem volt belőled, meg mindenkiből. Úgy éreztem, ha nem mászom ki onnan rögtön, elsírom magam.

A pokrócomba burkolóztam, majd kivonultam a klubszobába. Leültem a székbe, és néztem a csendes pusztát. Senki nem volt még a láthatáron se, üres volt az egész hely. Kicsit megnyugodtam, bár még mindig rosszul esett, az egész este. Nem sírtam, csak csendben beletörődtem, hogy ez ennyire fáj, és még fog is, sokáig.

Egy fél órát ülhettem ott, mikor ti is bejöttetek. Mindketten vidámak voltatok, én pedig haragudtam rátok. Nem értettem, nektek miért lehet jókedvetek, én pedig miért gyötrődöm folyton. Utáltam, hogy boldogok vagytok. Azt akartam, érezzétek át, nekem milyen szar, miközben ezt ti észre sem vettétek. Se te, sem a legjobb barátnőim. Senkinek nem tűnt fel, mennyire rossz, és senki nem is foglalkozott vele. Fordított helyzetben, ha Esztike lett volna ilyen helyzetben, mint én, akkor teljesen máshogy cselekedtem volna. Igazságtalannak éreztem, amiért én gondoltam volna rá. Sosem aludtam volna egy olyan fiúval, akit ő szeret.

Miután lementél kecskézni, Esztike megkérdezte, haragszom-e. Azt hazudtam, nem. Mit is mondhattam volna? Hogy haragszom? Mi alapom lett volna rá? Nem mondhatom meg, hogy mit csináljatok. Szabad emberek vagytok, szabad akarattal. Én nem tehetem meg veletek, hogy rossz szemmel nézek rátok emiatt. Megnyugtattam, hogy nem haragszom. Rámosolyogtam, és a szemébe hazudtam. Elhitte. Fellélegeztem. Nem akartam kellemetlen hangulatot teremteni a pusztán, teljesen feleslegesen. Inkább eltemettem magamban, és senkinek sem mondtam el. Mindenki előtt megjátszottam aznap, hogy semmi baj, minden rendben van, meg ilyenek. Miközben legbelül csak csendben el akartam menni, hogy sírjak, mert annyira fájt.

Így ment ez napokig, aztán egyszer csak kihevertem. Valami jobb lett. Nem tudtam, hogy mi volt az. Azt hiszem, elkezdtem beletörődni.