Fényévekre Tőled

10

Teltek-múltak a hetek, hónapok.
Lassan elfogadtam, hogy nélküled kell tovább élnem.
Továbbra is sírtam érted.
De a szomorúságot lassan düh váltotta fel.
Gyűlöltelek. Gyűlöltem, hogy még mindig szeretlek.
Semmi hírem nem volt felőled, pedig kíváncsi voltam, hogy vagy, mi van veled.
A barátnőm néha elejtett rólad néhány szót, én pedig olyan érzelemmentesen reagáltam rá, amennyire csak tudtam.
Még neki sem mondtam el, mennyire szenvedek miattad.
Senki nem tudta, mennyire szeretlek még mindig.
A külvilág felé csak az irántad álcaként felvett dühömet mutattam. És ezt mindenki elhitte.
Minden ez utáni héten visszaolvastam a beszélgetéseinket, egészen évekkel ez előttig.
Az egészet visszaolvastam. Egészen októberig. 2014. Október 10.
Ez volt az a nap, amikor elhatároztam, hogy kizárlak az életemből. Örökre. Gyűlöltelek.
Gyűlöltem, hogy szeretlek.
Már nem érdekeltél. Úgy éreztem, már bármit megtehetek az életemben: nincs mit vesztenem így, hogy téged már elveszítettelek.
Az egész elszántságom két napig tartott.
Október 12-én rám írtál. Nem tudom, hogy direkt írtál-e pont egy hónappal később, vagy csak véletlen... De nekem rögtön feltűnt a dátum. Ez volt az egyik dátumunk. Még akkor is a mi dátumunk volt, ha rossz emlék kötődik hozzá. Hozzánk tartozik, a mi történetünkhöz.
Most már tudom mit éreztél... - írtad nekem.
Szar érzés, mi? - kérdeztem vissza bunkón. Láttam, éreztem az őszinte megbánást, a bánatot, az összetöröttséget benned, de nem érdekelt. Azt akartam, hogy szenvedj. Bántani akartalak. A gyűlöletemből kifolyólag. Ha igazán jó ember lennék, félretettem volna a gyűlöletem érted. Neked csak én voltam. Elvesztettél engem, így nem volt senkid, akinek elmondhatnád. De ez sem érdekelt engem. "És te hol voltál, mikor nekem szükségem volt rád?" - üvöltöttem veled a fejemben. Ezután nem írtál. Azt hittem, ezután soha nem fogsz írni még egyszer. Az agyam örült, hogy megszabadultam tőled, de a szívem még mindig azt kívánta, hogy a karjaidban legyek.
Azt hittem, nem írsz soha többé. De te nem adtad fel.
Szia... Mi újság? - próbáltad újra október 16-án.
Mindenem remegett, mikor ezt a három szót olvastam. Először vissza sem akartam írni, fájjon csak, hogy figyelmen kívül hagylak, de mégis válaszoltam.
Miért érdekel? - kérdeztem hidegen, pedig ezernyi érzelem bujkált bennem.
Bocs, hogy eszembe jutottál. - írtad. Éreztem a hűvös hangnemet. Amennyire örültem neked az elején titkon, mikor írtál, annyira utáltalak most ebben a pillanatban. Felment bennem a pumpa, és kiakadtam.
Aha, egy hónap után, ugye? - kérdeztem. Annyira hidegnek és semlegesnek akartam tűnni, még magam előtt is, amennyire csak tudtam. Pedig tisztában voltam vele: nem tudtalak elfeledni, még mindig szerettelek.
Most próbáltam elaludni, és eszembe jutott a nyár, és elérzékenyültem... - próbáltad magyarázni. Erre már nem válaszoltam, csak kikapcsoltam a telefonom, és sírni kezdtem. Bennem is felkavarodtak az érzelmek, és elérzékenyültem.
Október 26-án írtál legközelebb. Megkérdezted, hogy mi újság. Már nem válaszoltam. Csak elsírtam magam, mert még mindig szerettelek.
Két nappal később, 28-án újra jelentkeztél. Minden szavadra pontosan emlékszem.
Ha ez megnyugtat, a napokban arról álmodtam, mikor még együtt voltunk a pusztán, és rájöttem, hogy nagyon hülye voltam, hogy ilyen faszságot mertem tenni, mert rájöttem, hogy nem lesz még egy olyan megértő barátnőm, mint te voltál. - mosolyogva töröltem a könnyeim az arcomról, mert tudtam, hogy őszinte voltál. Tudtam, hogy szívből mondod, mégsem hittem el neked. Egyszer már átvertél, én pedig nem tudtam újra bízni benned. Újra könnyezni kezdtem.
Fájó szívvel, könnyekkel az arcomon válaszoltam.
Ezzel igazán sokra megyek. - írtam neked.
De mivel gondolom, neked már van barátod...:( - jött az üzeneted. A gyomrom beleremegett, ahogy olvastam. Úgy éreztem, még mindig bántanom kell téged. Utáltam magam, utáltalak téged, utáltam, hogy szeretlek, utáltam, hogy senki nem volt mellettem, hogy segítsen, hogy meghallgasson, hogy tanácsot adjon, utáltam az egész életem, utáltam mindenkit magam közül. Bántottalak, ahol tudtalak. Mindenkit bántani akartam, de leginkább téged. De nem vettem észre, hogy magamat bántom a legjobban.
Hát van. - hazudtam. Azt akartam, hogy fájjon neked. Jó helyen találtalak el, szinte én is éreztem, ahogy beleroppansz. Pedig nem volt barátom. Hogy lett volna, ha még mindig rád gondoltam minden pillanatban? Ezt persze te nem tudtad. Senki nem tudta.
Én viszont nem találok még egy olyat, aki önmagamért szeret. - jónak tartottál magad mellé. A szívem beleroppant, miközben olvastam, amit írsz. Sírtam, zokogtam, azt hittem kiszakad a tüdőm.
Már nem tudtam válaszolni. Csak a fal felé fordulva feküdtem az ágyamban, és utat engedtem könnyeimnek. Soha az életben nem éreztem magam olyan egyedül, mint azon az éjszakán. Egy ölelésre lett volna szükségem, amit nem kaptam meg. Összetört voltam.
Majdnem egy hónap telt el, míg újra rám írtál. November 18-án este üzenetem érkezett tőled.
Figyelj, ne haragudj, bocsánat. Nem akarom, hogy haragudj rám. - ez állt az üzenetben. És én még mindig bunkó voltam.
Bocs, de nem késő már egy kicsit? - kérdeztelek, amilyen hűvösen csak tudtalak.
De... Tudom, hogy én voltam a hülye. Meg sem érdemeltelek, sőt... De most már késő, és sorozatban kapok vissza a pofonokat az élettől. Te viszont nagyon sokszor inspiráltál a pusztán, meg sorozatban adtad a jó tanácsokat... Én pedig egy fasz voltam már ott is.
Sírtam. Mindig sírtam miattad. Ez volt az egyedüli reakció, amit ki tudtál váltani belőlem. A sírás. Az elkeseredettség. A bánat. A magány. A magamba zuhanás. Nem tudom, mi történt velem. Megtörtem. Minden nap egy picit jobban. Régebbem mindig mosolyogtam, jól éreztem magam, egész nap nevettem. De ekkor már az is nagy szó volt, ha egy kósza mosoly feltűnt az arcomon.
Tönkretettél. Én is tönkretettelek. Tönkretettük egymást.
Én pedig még mindig szerettelek, de nem tudtam megbocsátani. Őszintének hangzottál, de nem tudtam hinni neked igazán.
Egész télen próbálkoztál elérni. Szint minden héten írtál nekem, de figyelmen kívül hagytalak. Beköszöntött a 2015, én pedig megígértem magamnak, hogy végre túllépek rajtad. De hogy léphettem volna, ha minden áldott nap az eszembe juttattad magad?
Eltelt a tavasz is. Te még mindig próbálkoztál, de engem nem érdekelt. Nem tudtam már bízni benned.
Májusban kezdtem el újra rettegni. Elkezdődik a nyári lovas munka a pusztán, ahol tudtam, hogy te is ott leszel, hisz ott dolgoztál te is.
Minden nap idegesen aludtam el, hisz minden nappal közelebb kerültünk a nyárhoz.
Az utolsó pillanatban próbáltam kitalálni magamnak valami új szerelmet, és belekényszeríteni magam egy olyan szerepbe, amit nem nekem szántak. Próbáltam másba szeretni bele, de ez nem sikerült. Mindenkinek azt mondtam, hogy nekem mennyire tetszik most valaki, közben én csak rád tudtam gondolni. De nem szóltam senkinek. Magamban tartottam az összes érzelmem.
Vége lett a sulinak, nem lehetett tovább húzni. Elérkezett a nyár. A nyár, ami teljesen megváltoztatta az életem.