Fényévekre Tőled

12

Aznap este újra sírtam. Nem értettem, mi történik. Miért vagy velem újra kedves, aztán miért hagysz ott? Összezavartál. Újra.
Másnap szintén ugyan ott ültem. Nem volt jó kedvem. A többiek kinn ültek egy fa alatt, nevettek, jól érezték magukat. Nekem nem volt kedvem nevetni. Csendben ültem, és rajtad gondolkodtam.
Ekkor megint bejöttél. Déja vu érzés fogott el. Újra mellém ültél, úgy, mint tegnap, és átöleltél. Újra az az ismerős, jóleső érzés futkosott bennem, amit csak te tudtál belőlem kiváltani.
Nem szóltál, csak csendben ültél mellettem és szorítottál, én pedig hozzád bújtam.
Láttam a szemedben, hogy te sem vagy jól. Szomorú voltál.
Mi a baj? - kérdeztelek. Szemeidbe néztem, te pedig az enyéimbe.
Semmi. - válaszoltad. Láttam, hogy hazudsz. Túl jól ismertelek ahhoz, hogy ezt elhiggyem.
Ne próbálj meg hazudni. - mondtam.
Az, hogy hülye vagyok. - válaszoltad egyszerűen. Megremegtem.
Nem vagy hülye. Bunkó vagy, és szívtelen, de nem hülye. - "nyugtattam meg". Már nem tudtam eldönteni, hogy bántásnak, vagy viccnek szántam.
Te csak keserűen elmosolyodtál.
Kösz... - nevettél fel kényszeredetten.
Vicceltem. - mondtam neked reflexből. Ekkor jöttem rá. Már nem akartalak bántani. Egy pillanatra meglágyult a szívem. Gyorsan megráztam a fejem, és folytattam olyan olyan semleges hangnemben.- Miért vagy hülye?
Megtettem valamit, amit nem kellett volna. - felelted.
Ennél többet nem tudtam kiszedni belőled. A mai napig sem tudom, mire gondoltál, és ez bánt. A kíváncsiság belülről emészt fel, akárcsak a fájdalom.
Tovább ültél mellettem. Nem szóltál semmit. Majd végül, pár perc után rám néztél.
Utálsz? - kérdezted. Őszintén kérdezted. Nem akartad, hogy utáljalak. Tudtam, hogy nem fogsz bocsánatot kérni. Nem ismered a bocsánat szót. Azt, hogy sajnálod, ki tudod mondani, de a "sajnálom" és a "bocsánat" között hatalmas különbség van.
Minden embernek vannak olyan szavai, amiket nehéz neki kimondani, vagy nem is mondja ki. Nekem ez a szó a "szeretlek". Soha, senkinek nem szoktam mondani, hogy szeretlek, minden ok nélkül. Csak öt ember van a családomon kívül, akinek valaha ezt kimondom: a négy legjobb barátnőm, és te. Ezek az emberek igazán fontosak a számomra, különlegesek. Soha senki másnak nem tudtam kimondani. Egyedül velük, veletek éreztetem, mondom ki nektek.
A te ilyen szavad a "bocsánat". A szeretlek szót naponta mondod minden veled szembe jövő embernek, mert egyszerűen ilyen vagy. Semmibe veszed a szeretet igazi jelentését. Nem tulajdonítasz neki akkora fontosságot.
Viszont a "bocsánat" szót még életedben nem mondtad ki senkinek. Tudtam, hogy nekem sem fogod. Aztán egyszer majd lesz egy lány az életedben, aki mellett tényleg boldog leszel, akit tényleg szeretni fogsz. Neki ki tudod majd mondani. És ő egy nagyon szerencsés lány lesz, akár tudni fogja, akár nem.
De nem is akartam, hogy bocsánatot kérj tőlem. A szívem mélyén tudtam, hogy nem is haragszom. Minek tartsam fenn a látszatot tovább, hogy gyűlölöm? - kérdeztem magamtól. - kinek jó az, hogy feszültséget teremtek az egész pusztán?
Rád néztem, és elmosolyodtam.
Nem utállak. - mondtam nagy levegőt véve. Te elmosolyodtál, átöleltél, és adtál egy puszit. Én is mosolyogtam. Boldog voltam, hogy kibékültünk. Azt éreztem, talán újra barátok lehetünk. Illetve nem újra. Mi sosem voltunk barátok. Mindig egy kicsit többek voltunk, de mégsem. Ez nem a szerelem és a barátság között lévő vékony réteg, zóna volt. Semmi köze nem volt sem a szerelemhez, sem a barátsághoz. Ez valami más. Magunk sem tudjuk, hogy micsoda. Nem lehet szavakba foglalni, csak érezni. Ez nem a barátság és szerelem, egyik sem, hanem valami egészen más, ami távol áll mindkettőtől. Egyikbe sem illik bele, mégis mindkettő egyszerre. Ez egy elszakíthatatlan kötelék, egy láthatatlan szál, ami 'összefűz' minket. Ami erősebb bárminél. Épp ez a szál az, ami miatt nem tudom, hogy összeillenénk-e, meglennénk-e egymás mellett. Én ezt már nem értem. Te sem érted. Egyikünk sem érti, csak sodródunk az árral, és kísérletezünk. Barátsággal, szerelemmel, gyűlölettel. De eddig még egyikbe sem illett bele a kapcsolatunk. Ez valami teljesen más. Ki akarjuk sajátítani egymást, mégis a legjobbat akarjuk a másiknak. A helyes irányba lökdössük egymást, a végén mégis visszarántjuk a másikat magunkhoz. Önzőek vagyunk, de mégsem.
Elkezdtünk beszélgetni. A semmiről. Hogy kivel mi történt az elmúlt egy évben. Jól éreztük magunk. A közöttünk lévő kezdeti feszültség elillant. Ott ültem melletted, kicsit rajtad, engem öleltél, én pedig téged. Nevettünk mindketten, és mosolyogtunk. Boldogak voltunk.
Órákon át beszélgettünk. Egyszer csak felálltál, és magaddal húztál engem is.
Átöleltél. Én még mindig pici voltam, így a szokott módon öleltelek. A régi ismerős érzéstől mindketten elmosolyodtunk. Megfogtad a derekam, és egy cseppet eltoltál magadtól. Rád néztem. Elmosolyodtál.
Mennem kellene.- mondtad suttogva. A suttogás. Az is a mi kis jelképünk volt. Akkor is suttogtunk, ha nem volt a közelünkben senki.
Mi tart vissza? - kérdeztem mosolyogva.
Te. - felelted komolyan. Közelebb hajoltál. Azt hittem, meg fogsz csókolni. Megijedtem. Nem tudtam mi legyen, aztán csak elnevetted magad, és újra magadhoz szorítottál.
Megnyugodtam. Megkönnyebbültem. Nem tudom, boldog voltam-e, vagy csalódott. Kicsit mindkettő.
Adtál a fejemre egy puszit, majd még egyet.
Kezedet a farzsebembe csúsztattad, és kivetted a telefonom.
Nem szóltam rá semmit. Megszoktam a testi érintést tőled. Ez is egy olyan dolog volt, amit csak neked hagytam. Nem érdekelt, ki mennyire gondolt ribancnak emiatt, engem nem zavart, de ezt tőled viseltem el egyedül.
Megnézted az időt.
Baszki, elkéstem a néptáncról. - mondtad.
Akkor menj. - engedtelek el mosolyogva.
Maradok veled még egy picit. - mondtad, majd újra magadhoz húztál. Csak álltunk ott, szoros ölelések közepette, perceken keresztül. Nem szólaltunk meg.
Istenem, de nem akarok menni. - sóhajtottad.
Figyelj, menj. - simítottam meg karod.
Menj ki a többiekhez. - búcsúztál tőlem, majd még egyszer megöleltél, felültél sárga biciklidre, majd elmentél. Mosolyogva néztem utánad.
Talán minden rendbe jöhet. - gondoltam.