Fényévekre Tőled

9

Eltelt a nyár. Elérkeztünk az őszhöz. Visszamentünk Pestre, te pedig Szántódon maradtál.
Újra kezdődött az iskola, én pedig csak rád tudtam gondolni.
Egész nap beszélgettünk, még a suliban is, órákon. Felhívtál, rám írtál, és továbbra is éreztetted velem, hogy fontos vagyok neked.
Aztán szeptember első hétvégéjén találkoztunk az Esztikéék utcájában lévő játszótéren.
Nem csak ketten voltunk: a barátnőm Esztike, a barátja, Matyi és az osztálytársaitok közül egy páran.
Téged ez sem érdekelt.
Mikor megláttál, megöleltél, és onnantól kezdve, amíg a játszón voltunk, öt órán keresztül, nem engedtél el.
Csókolóztunk, ölelgettél, feküdtünk, az öledben ültem, közben beszélgettünk a többiekkel.
Hihetetlenül jól éreztem magam. Hittem, hogy minden rendben mehet ezután is. Meg tudjuk oldani. A távolság nem választ el minket.
Aztán vége lett ennek a szép szombati napnak, és elérkezett a szeptember 12.
Otthon voltam, Pesten.
Rám írtál este.
Mérges voltál, és elkeseredett.
Féltem, rettegtem, nem tudtam, mi a baj.
Mindenre csak azt mondtad, azt írtad, eleged van, és nem rám vagy mérges, hanem a világra.
Nem értettem, mi történik.
Éreztem, hogy valami nincs rendben. Össze-vissza beszéltél, valami lányról, rólam, hogy eleged van, és én egyre bizonytalanabb lettem. Végül elsírtam magam, és azt kértem, mondd el, mi történt.
Továbbbeszéltél, arról a másik lányról, és rólam is, míg végül félbeszakítottalak.
Akkor most mi van velünk? - kérdeztelek.
Nem tudom, nem tudom. - felelted, majd a nevemen szólítottál. A teljes nevemen. Sosem hívtál a teljes nevemen, csak ha komoly volt a helyzet. Egyre jobban bepánikoztam.
Újra elkezdtél beszélni, de csak kerülgetted a témát, és azt mondtad sajnálod.
Én kiakadtam, és azt mondtam, mondd el, hogy mi történt.
Segítünk rajta. - bíztattalak.
Ezen nem lehet. - felelted.
Mindenen lehet segíteni. - olyan naiv voltam.
Ezen nem... - kezdted, majd félbehagytad.
Vártam. Éreztem, hogy most valami rossz fog jönni. Már előre folyattam a könnyeimet, pedig még nem is tudtam a befejezést.
Aztán kimondtad.
Megcsaltalak. Erre nincs mentség... - mondtad.
Kikapcsoltam a telefont, és ledobtam. Nem akartam elhinni. Befeküdtem az ágyamba, és sírtam. Nem akartam elhinni, amit mondtál. Nem akartam elfogadni. Csak sírni akartam, utat engedni a könnyeimnek. Meg is tettem.
Órákon keresztül sírtam az éjszakában.
Aztán elővettem a telefonom, mert győzött a kíváncsiságom.
Hogy... Micsoda...? - írtam neked. Megértetted, mire vonatkozott a kérdés.
Szüretin voltunk... Sokat ittam, és másnap reggel egy lány mellett ébredtem. - mondtad. Elárultad a nevét is, én pedig a mai napi ösztönösen gyűlölök minden lányt, akinek az a neve. "Sokat ittam" - visszhangzottak a fejemben szavaid. Ittál. Egész nyáron ettől próbáltalak óvni. Próbáltalak óvni az ivástól, mert csak 14 éves voltál. Azt hittem, sikerül, de csak akkor sikerült, ha melletted voltam. A legszomorúbb az volt, hogy bármennyire is gyűlölni akartalak, nem tudtalak. Le akartam neked írni mindezt, de nem mertem.
Tudtam, hogy úgysem változna semmi. Ezért inkább nem írtam semmit, csak kikapcsoltam a telefont.
Aznap éjjel tudatosult bennem, mi is történt.
Elvesztettem azt az embert, aki nekem a legfontosabb volt, aki a világot jelentette számomra. Elvesztettem a másik felem, akivel tényleg boldognak, teljesnek éreztem magam. Aki elviselte a bolond dolgaim, sőt, szerette őket. Aki mindig megvigasztalt. Elvesztettem a szerelmem, és a legjobb barátom is egyben. Már azt sem tudtam, ki vagy. Hova lett az az édes fiú, akibe egykor beleszerettem? Elnyelte egy hideg, kemény, érzelemmentes test. Megváltoztál. Nem értettem, miért. Nem értettem, miért nem küzdöttél értem. Cserbenhagytál. Megcsaltál. 13 évesen nagyon keménynek hangzik a "megcsalni" szó. Talán nevetséges is. De az én szívem darabokra törted, már akkor. Egy 13 évesnek nem kellene megtapasztalnia ezt az érzést, velem mégis megtörtént.
A hetek ezután lassan teltek. Sírtam, minden éjjel, és a suliban sem voltam képes koncentrálni.
Nem tudtam feldolgozni. Semmi voltam nélküled. Egy üres, lélektelen test. Nem érdekelt senki és semmi.
Magamba fordultam.
Hiányoztál.
Nem tudtam, mi van veled.
Rettegtem, hogy miket tettél, mióta kikerültem az életedből.
Melletted akartam lenni, hogy vigyázzak rád. Hogy átsegítselek minden nehézségen, és hogy túlléptesselek a problémáidon.
De erre már nem volt lehetőségem.
Egyedül maradtam, nélküled, a végtelen szomorúságommal, és elveszettségemmel.

/QgjZA=�(�ѩ��