Fényévekre Tőled

11

2015. június 17. Ez volt az a nap, mikor újra találkoztunk.
Én nem tudtam neked megbocsátani.
Úgy mentem oda, hogy gyűlölni foglak.
És úgy is tettem. Pedig a szívem mélyén tudtam: még mindig szerelmes vagyok beléd. Szerettelek, amennyire csak 14 éves szívemmel szeretni tudtalak. De nem mutattam ki.
Nem hagyom, hogy újra játssz velem. - ezzel a gondolattal mentem ki a pusztára.
Te ott voltál. Önbizalommal teli, ezerszer jobban kinézve, mint tavaly. Újra, még egyszer, sokadjára beléd szerettem magamban titkon.
Az első nap kerültelek. Ha összetalálkoztunk, bunkó voltam veled, és semmiképp sem szóltam hozzád. Ez így ment napokon keresztül.
Te próbáltál velem beszélni, de nem hagytam. Ha egy társaságban voltunk, elviseltük egymás társaságát, de nem szóltunk egymáshoz. Én rád sem néztem, de éreztem, hogy te figyeltél.
Zavart, hogy figyeltél. Azt akartam, hogy ne figyelj rám, hogy távol kerülj tőlem. Féltem, hogy megtörök, és újra kezdődik minden. Mert szerettelek. Még ezek után is.
Adj neki új esélyt.
Bocsánatot akar kérni.
Megváltozott.
Engedd, hogy megpróbálja.
Egymáshoz tartoztok.
Újra akarja kezdeni.
Sajnálja.
Ezt mondta nekem rólad a három legjobb barátnőm.
Összehozunk titeket, mert összeilletek. - ígérgették nekem.
Én erre tiltakoztam.
Gyűlölöm. - hazudtam nekik. Pedig nem gyűlöltelek. Minden porcikám téged, az öleléseidet, a csókjaidat kívánta. De féltem tőled, féltem, attól az ismeretlen embertől, akivé váltál. Féltem bízni benned.
Teltek a napok. Bunkón viselkedtél. Nem értettem, hova lettél. Hova lett belőled az az aranyos, szeretetteljes srác, ki egykor voltál. Aki azt mondta, szeret, aki szeretett. Elkezdtem kételkedni. Szerettél engem valaha is? - gondolkoztam el ezen, napjában többszázszor. - Jelentettem neked bármit is? Fontos voltam neked, vagy csak egy kellék, akivel két hónapig játszhattál? Talán sosem tudom meg erre a választ. Pedig ez minden vágyam. Őszintén hallani a te történeted. Ahogy te meséled a mi történetünk.
Egyre bizonytalanabb lettem. Kételkedtem magamban, benned, a múltban. Az egész múltam, múltunk egy hazugságra épült volna? Ez vagy te valójában? Egy bunkó, nagyképű, egoista érzelemmentes barom, aki átgázol mindenkin?
A lelkem mélyén éreztem, hogy csak játszod a kemény fiút. Tudtam, hogy ez csak álca. Ugyan olyan sebezhető voltál, mint mindenki más. A szívednél fogva lehet csak irányítani. Szeretettel. Bunkó vagy, de egy őszinte ölelés után lenyugodsz, és előjön belőled a szeretet. Tudtam, hogy így van. Ezt az oldaladat ismertem. De akkor is rettegtem tőled. Már nem volt hitem. Nem mertem kezdeni.
Az idő nem állt meg, ment tovább.
Június 26. Esett az eső délután. Mindenki az istállóban nevetett, én pedig a klubszobában ültem, a székemen, és gondolkoztam. Rajtad gondolkoztam.
Ekkor bejöttél hozzám. Nem tudtad, hogy ott vagyok. Meglepődtél. Megálltál, és csak néztél rám, miközben én rád sem pillantottam. Figyelted, ahogy a távolba révedő tekintettel figyelem az esőt, és nem érdekelt, hogy ott vagy. Pedig nagyon is érdekelt. Nehéz volt megállnom, hogy ne pillantsak rád.
Szomorú voltam, és elveszett. Egyedül voltam a gondolataimmal, amiket nem mondhattam el senkinek. Senki sem tudta, hogy szeretlek. Már nagyon kikívánkozott belőlem.
Odaléptél mellém. Beljebb másztam a széken, a lábamat átemeltem az egyik karfa felett és rátettem, az oldalammal pedig nekidőltem a másik karfa melletti falnak, és a támlának. Imádtam így ülni a széken.
Odaültél mellém. Tökéletesen elfértünk ketten. Átöleltél, én pedig hagytam. Őszintén jól esett.
Mi a baj? - kérdezted.
Semmi. - válaszoltam. Nem mertem a szemedbe nézni.
Ne hazudj. - sóhajtottál.
Nem feleltem.
Egy srác? - kérdezted. Nem akartam hazudni neked.
Igen. - suttogtam.
Tetszik? - megremegtem. Még mindig őszinte akartam lenni.
Szeretem. - hajtottam le a fejem, hogy mindenképpen elkerüljem a tekinteted. Fogalmad sem volt, hogy rólad beszélek. Lazítottál az ölelésen. Nem akartam, hogy elmenj. A válladra hajtottam fejem. Meglepődtél.
Szerettem így lenni. Tökéletesen "illett" a fejem a vállad és a kulcscsontod közötti helyre.
Újra magadhoz öleltél, én pedig teljes testemmel feléd fordultam. Néha rám néztél. Néha rád néztem. Tekintetünk néha találkozott.
Megnyugvást találtam. Most először éreztem magam úgy tavaly óta, hogy a lelkem teljesen egyensúlyban van. Nyugodtnak, higgadtnak éreztem magam. Tökéletes harmóniában.
Aztán egyszer csak felálltál és kimentél. Magamra hagytál a gondolataimmal, a meglepődöttségemmel és azzal a bizonyos érzéssel a gyomromban, amit mindenki nagyon jól ismer. Újra üres lettem. A lelkem egyensúlya újra felborult, és a rossz, sötét, borús oldalra billent.

AK�(��Һ