Fényévekre Tőled

16

Másnap a pusztán ment minden úgy, ahogy szokott. Mintha nem is beszéltünk volna előző este ezekről a dolgokról. Mások előtt sosem célozgattunk ezekre a beszélgetéseinkre. Senkinek nem kell tudnia, mikről beszélgetünk.

Aznap délután egy „Mari néni elmegy a boltba" nevű játékot játszottál az alkaromon. A lényege annyi, hogy piszkosul fáj utána az alkarom. Engedtem, mert azt hittem, nem csinálod erősen. Tévedtem. Ideges voltál, vagy én nem tudom, és szinte éreztem, hogy erőből és élvezetből bántasz. Mindig így tettél, és csak engem bántottál. Sosem éreztem fairnek, én folyton segítettelek, te pedig bántottál. De nem tettem ellene, mert ennyire szerettelek.

Aznap estére belilult az alkarom 5 ponton is. Ideges voltam, és nagyon fájt.
Köszi, tökre fáj az alkarom. – küldtem el az üzenetet, majd mellé egy képet is csatoltam neked.

Szeretlek – írtad vissza. Megint ideges lettem. Nem szerettem, ha valótlant állítasz.

Aha – válaszoltam egyhangúan. Nem akartam többet írni, mert nem lett volna szép vége.

Tényleg. Csak fáj, ezért nem mutatom ki.

Itt vége is lett a beszélgetésünknek. Másnap azonban folytattuk.

Nem értem, hogy honnan veszed, hogy nem szeretlek. De mindegy, nem kell velem foglalkozni.

Nekem múltkor a pályánál az jött át, hogy mész tovább a saját kis életedben a saját kis utadon, úgyhogy innen. De pont ez az. Annyit foglalkozom veled, hogy el sem tudod képzelni. – feleltem őszintén. Bármit állíthat, de azt nem, hogy nem törődöm vele.

Képzelem. De a pályánál is megmondtam, hogy szeretlek. Nem vagyok szerelmes, csak szeretlek. – fájt újra hallani (látni). De már mindegy volt. Bele kellett törődnöm, és el kellett fogadnom. Más lehetőség nem volt.

Nem írtam egy kis ideig. Nem tudtam mit. Te folytattad a beszélgetést.

Mit foglalkozol velem. Fejtsd ki jobban.

Hogy miért foglalkozom veled? Nem tudom. Mert én is szeretlek. Csak én sem tudom, hogyan. – Ez igaz volt. Az eleje. Nem tudtam, miért foglalkozom veled. Kötelességemnek éreztem, hogy próbáljak rád vigyázni.

Emlékezz mit mondtam a pályánál.

Nagyon sok mindent mondtál. – céloztam arra, hogy nem tudom, mire gondolsz.

Többet, mint te. – ezzel lezártuk a beszélgetést. Hát, jó. Sosem tudtam meg, mire gondoltál ekkor.

Elérkezett a nap, amikor kint aludtunk a pusztán. Esztike, Dorca, Esztike barátja, Matyi, te, és én. Miután minden vendég hazament, és besötétedett, beágyaztunk magunknak az istállóba, a szalmába. Leterítettünk egy pokrócot, majd még egyet, és arra feküdtünk. Én oldalra feküdtem, a szalmabála mellé. Te odafeküdtél mellém. Meglepődtem. Nem értettem, miért.

Mennyire fogsz hozzányomni a bálához? – kérdeztem meg nevetve, piszkálódósan.

Kurvára. Jó éjszakád lesz. – nevettél, majd megöleltél.

Mindenki elhelyezkedett mellettünk, és megnéztünk egy horror filmet. Mivel én már láttam, végig csak rád tudtam koncentrálni. Arra, hogy mellettem ülsz. Hogy ott vagy velem. Minél mélyebben szívtam be az illatodat, hogy sokáig raktározzam magamban. A hajam, a ruhám is teljesen átvette az illatodat. Veled voltam körülvéve. A film után kimentünk sétálni a Kápolnadombra, majd Matyi felvetette, nézzük meg a temetőt. Támogattam az ötletet, és Dorca is, te és Esztike viszont féltetek, de nevettetek. Esztike Dorca kezét szorongatva jött hátul, én pedig Matyi mögött haladtam. Hirtelen megfogtad a kezemet, és összekulcsoltad az ujjainkat. Megremegtem. Mindig ilyen hatással volt rám az érintésed. Körülírhatatlan, és semmihez sem hasonlítható. Olyan, mint az áramütés. Ha már elmúlt, még hosszú ideig ottmarad az érzete benned. Senki nem tudott soha kiváltani belőlem ilyet. Csak te. Mindig fájt a szívem, hogy én nem tudtam neked sosem ilyen érzést adni.