Fényévekre Tőled

8

Teltek a hetek, mi pedig boldogak voltunk. Együtt.
Elérkeztünk augusztus nyolcadikához, amikor is reggel összevesztem anyuval, de nem csak olyan szokásos "két perces harag" veszekedésen voltunk túl: ez tényleg komoly volt. Így aztán semmi életkedvvel mentem ki a pusztára.
Mosolyogtam, hogy ne lássák, hogy szomorú vagyok.
De te észrevetted.
Téged nem tudtalak becsapni.
Megfogtad a kezem, bevezettél az istállóba, és felültünk a bálára. Hátrafeküdtél, én pedig melléd, és átöleltél. Megkérdezted, mi a baj.
Én pedig elmondtam.
Sokkal jobb lett utána.
Végighallgattál, és tanácsot adtál.
Köszönöm, hogy te mindig itt vagy nekem. - öleltelek át, már amennyire tudtalak fekve.
Te felültél, én is felültem. Leszálltál a báláról, szembefordultál velem.
Bármikor, cicám - mondtad nekem - Nagyon szeretlek.
Megállt bennem az ütő. Ez volt az első alkalom, mikor tényleg azt mondtad, szeretsz. Láttam a szemedben, hogy megkönnyebbültél, mikor elmosolyodtam, és azt mondtam "én is szeretlek". Mert, hogy szerettelek. Tiszta szívből.
Leemeltél a báláról, a kezed a derekamon volt. Én a nyakad köré fontam a kezeim, és felnéztem a szemeidbe, te pedig mosolyogtál.
Aztán megcsókoltál. Úgy igazán, rendesen, és nem csak egy puszit kaptam a számra. 

Már egy öleléssel is annyit tudtál nekem adni, hogy azt te elképzelni sem tudod. Ezzel valami teljesen más szintre emelted az egész életemet és érzésvilágomat. Leírhatatlan. Tényleg. Semmihez sem tudom hasonlítani, milyen érzés volt. Én voltam a legboldogabb ember a világon.

Most már semmi kétségem nem volt: tényleg szeretsz, és fontos vagyok neked.
Tőled kaptam életem legelső, legjobb és legőszintébb csókját. Sosem fogom elfelejteni.