a Kéz, amit Fogtam - sanhwa ff. ✓

27

Vagy egy hetet magammal töltöttem. Wheein napi háromszor meglátogatott, elvitt fürdeni meg hozott enni, de nem szólt hozzám. Gondolom Seonghwa megtiltotta neki. Nem lepett meg igazán, ráadásul annyira nem érdekelt a dolog, hogy hisztizzek miatta. Egyszerűen elfogadtam. A nap nagy részében csak feküdtem, esetleg a nagy ablakban ültem és néztem a tájat. Napról napra egyre pocsékabbul éreztem magam, de úgy voltam vele, legalább addig is telik az idő. Legalább addig is telik ez a hét év, amit el kell szenvednem.
Tudom hogy hamarosan Seonghwának szabadsága lesz, szóval még arra is gondoltam, hogy talán egészen addig nem is fogom látni, és majd decemberben beköszön miután Hongjoongnak ismét lepasszol. De nem. Meglepetésemre, egy teljesen random szerdai napon, egy teljesen random délutáni időpontban bejött a szobába. Én épp az ablakban ültem, onnan néztem, ahogy egyetlen szó nélkül kihúzza az iróasztalnál lévő széket és lehuppan rá. Nem tűnt se szomorúnak, se mérgesnek, se boldognak. Viszont még ennek ellenére is, görcsbe rándult a gyomrom. Már előre félek, hogy valami rossz fog kisülni abból, hogy idejött.
- Mi van? - kérdeztem végül, mivel csak bámult rám, mintha gondolatban akarna velem beszélgetni.
- Hogy vagy? - biccentett. Én viszont nem válaszoltam, mivel mindenre számítottam, csak erre nem. Miért érdekli egyáltalán? - Persze nem muszáj válaszolnod... Csak gondoltam megkérdezem. Tudom, hogy rosszul érint az erőszak...
- És egy héttel azután kérdezed, hogy megtörtént? - néztem rá értetlenül.
- Csak nem akarom, hogy félj.
- Talán erre már azelőtt gondolnod kellett volna, hogy vízbe fojtottál - mosolyogtam keserűen.
- Arról is beszélni szeretnék...
- Hallgatlak - tettem karba a kezeim.
- Először én szeretném tudni, hogy te mit gondolsz.
- Oké. Hallgatom a kérdést - mondtam szárazon, és már láttam is rajta, hogy kezdi elég kényelmetlenül érezni magát.
- Csak mondd meg, hogy mit érzel. Például most, hogy itt vagyok... Esetleg rosszul érzed magad? Vagy örülsz, hogy beszélgetek veled?
- Talán úgy nézek ki, mint aki örül? - vontam fel a szemöldököm, mire csak megrázta a fejét. - Most őszintén, Seonghwa... Mégis mit vársz? Bántottál engem, mikor én csak segíteni akartam. De tökmindegy, ez csak rátesz a dologra. Akkor sem szabadott volna így bánnod velem, ha egy idegen lennék. Undorító vagy - mondtam, és erre a szavamra egyből elkapta a fejét, a semmibe meredt. - Romlott vagy... Annyi undorító dolog van benned, hogy húsz év alatt se tudna senki megjavítani, de talán az egész életed kevés lenne rá.
- De azt mondtad, te megpróbálsz megjavítani... - mondta halkan.
- Igen, az az előtt volt, hogy majdnem megöltél - vontam vállat. - Ez már veszett ügy. Ha engem bántottál, mindenki mást is fogsz. Mindenkit bántani fogsz, akit szeretsz. És ezért senki sem fog téged viszont szeretni, te pedig mérges leszel a világra. Semmi értelme annak, hogy élsz... A munkád elvégzésén kívül semmire nem vagy jó - mondtam, ami elég durván hangzott, de nem vagyok hajlandó visszavonni. Gondolkozzon el rajta. - Üldözheted a boldogságot, de a végén mindig csalódni fogsz. Mert a világ nem a tiéd, és nem tudsz sértett embereket arra kényszeríteni, hogy veled maradjanak. És én sem fogok. Amint lehet, elmegyek innen.
- Ennyire utálsz..? - suttogta megtörten.
- Nem utállak, de nem akarom, hogy megint bánts. Félek, hogy megint kárt fogsz bennem tenni - magyaráztam el neki, mielőtt még elbőgi magát mint egy óvodás. - Alapból nincs sok baj veled, de ez, hogy nem tudod meddig szabad elmenni, ez szörnyű. Még a két éves kisgyerekek is tudják, hogy nem szabad ilyet csinálni. Lehet hogy megteszik, de csak azért, mert nem tudják a következményeket. De te harmincnégy vagy, és mégis úgy viselkedsz, mintha most fedeznéd fel a világot. Gondolom érted, hogy mi itt a baj...
- Értem. Viszont... A kisgyerekek is végül megtanulják, hogy miért nem lehet rossz dolgokat csinálni. Biztos nem olyan nehéz, csak kell valaki, aki figyel rám...
- Te tényleg nem érted! - nevettem, bár inkább már csak az irritáltság szólt belőlem. - Szerintem volt elég időd felfogni, hogy miért nem szabad ilyet csinálni. Ha harminc év alatt ez még mindig nem természetes számodra, akkor soha nem is lesz.
- Oké, akkor mégis mit csináljak? - tárta szét a kezeit.
- Öld meg magad - válaszoltam egyszerűen, mire elég csúnyán nézett rám. - Komolyan. Más megoldás nincs. Vagy megölöd magad, vagy más embereket fogsz bántani, amíg meg nem halsz.
- Biztos van más megoldás...
- Nem hiszem. Két éve vagyok itt. Rengetegszer szenvedtem már miattad, és minél több ideje ismerlek, annál nagyobb fájdalmat okozol. Fizikailag és lelkileg is... El sem tudom képzelni, mi lesz még plussz öt év után. Talán már nem is fogok élni...
- Ne mondj ilyet... - suttogta egyre feszültebben.
- Ez az igazság. Nem fogok neked hazudni erről - vontam vállat.
- Szóval szerinted tényleg az az egyetlen megoldás, ha megölöm magam..? - kérdezte lehangoltan, mire én csak magabiztosan bólintottam egyet. - Jó. Legyen - egyenesedett ki hirtelen, ami kissé meglepett.
Komolyan megöli magát?
- Egyetlen utolsó esélyt adj - kezdett bele, és ezzel máris elvesztette az érdeklődésem nagy részét. - Csak egyet... Kezdjük elölről. Ha nem úgy viselkedem veled ahogy kéne, szólj rám. És ha egyszer is valahogy megbántalak, akkor... Megölöm magam. Tényleg... Valahogy meg fogom ölni magam, hogy soha többet ne bántsak másokat. Oké? Kérlek, segíts benne! - elég izgatott lett ezekre a gondolatokra, fel is pattant a székből. Elém lépett és széles mosollyal felém nyújtotta a kezét. - Gyere. Csináljunk együtt valamit!
- Neked mi bajod van..? - fintorogtam. - Hagyj békén, Seonghwa... Nem akarom megfogni a kezed - fordultam el tőle. Az üvegben láttam halvány tükörképét. Kissé meglepődött, de nem szólt semmit. Csak hátrébb lépett és tétlenül vakarta a fejét.
Végül megszólalt.
- Bocsánat, ha még mindig rosszul érzed magad. Remélem azért majd elfogadod az ajánlatom...
- Nem mintha lenne más választásom - suttogtam.
- Rendben... Akkor hagylak. Ha valamire szükséged van, kiabálj. Majd valaki meghallja - mondta még utoljára, majd végre elhagyta a szobát.
Csak megforgattam a szemeim, fejem pedig az üvegnek döntöttem. Így vártam, hogy elteljen ez a nap is.