05

87 7 2
                                    

Lassan két hónap eltelt, amióta itt vagyok. Igazából nem is olyan rossz. Egyre jobban kezdem megszokni. Persze néha veszekszünk Seonghwával, de próbálok pozitívan állni hozzá. Azt hiszem kezdjük kiismerni egymást. Már tudom mikor mit kell tennem, hogy ha esetleg látom, hogy nehéz napja van. Ma is az volt.

Vacsorára édeset eszik, ha rossz kedve van, így nem is húztam nagyon az idejét, hagy aludja ki magából. De aztán hirtelen felkeltem. Hajnali kettő volt, én pedig rémülten és a könnyeimet nyelve riadtam fel.

Rémálom...

És sajnos nem ez az első. Próbáltam magamban elfojtani, nehogy felkeltsek bárkit is, de ezúttal nem ment. Próbáltam mélyeket lélegezni, de csak fájni kezdett a torkom. Végül muszáj voltam kimenni a szobából és Seonghwához átsietni. Egyből lenyomtam a kilincset, de persze zárva volt. Kopogni kezdtem. Először kettőt, majd egy kis szünet után hármat. De az ajtó továbbra sem nyílt. Éppen hogy megfordult a fejemben hogy inkább visszamegyek, mikor is hirtelen kattant a zár, és egy morcos Seonghwa nyitott ajtót.

- Mi van? - morogta kedvtelenül, engem viszont újra elkapott a rémálom gondolata, így a könnyeimmel küszködve próbáltam meg elmondani neki a gondom.

- Rosszat álmodtam... - suttogtam, miközben éreztem hogy a légzésem kezd ismét elnehezedni. - Kérem segítsen... - léptem kicsit közelebb miközben kezem a szoros nyakláncra tettem, és kétségbeesett szemekkel néztem rá. - Meg- Meg akart fojtani... - mondtam, mire mintha kicsit megenyhült volna a tekintete.

- Kicsoda? - kérdezett vissza.

- Nem tudom... Nincs arca, csak... Csak gonosz... - pityeregtem el halkan.

- És mit akarsz, mit csináljak vele? Csak egy álom volt, San... Nem igazi - sóhajtott.

- T- Tudom, de... Olyan ijesztő... És nem kapok levegőt... - kapargattam a nyakam a nyaklánc körül. - Olyan, mintha még mindig fojtogatna.

- Ah, istenem... - sóhajtott. - Gyere be - tárta kijjebb az ajtót, mire én így is tettem. Visszazárta, majd felém fordult. Közelebb lépett, majd óvatosan a nyakamra simított. - Ez az első ilyen?

- Nem... Már volt többször is, de most... Most nagyon fáj - furakodtam pár ujjammal a nyaklánc alá. - Szorít... Nagyon szorít...

- Mennyire?

- Nagyon..! - szorítottam össze a szemeim, miközben próbáltam valahogy arrébb húzni. - Kérem segítsen... - néztem rá könyörögve, hiszen mostmár tényleg nem bírtam. De nem csinált semmit. Csak állt, és nézett. Könnyek szöktek a szemembe, majd azzal a földre is rogytam. Forgattam és kapargattam a nyakláncot, sehogy se volt jó. Sőt, mintha csak egyre szorosabbá vállt volna. - Kérem... - sírtam halkan, de mintha meg se hallotta volna. Úgy állt továbbra is fölöttem, érzéstelen arccal. - Legalább mondjon már valamit..! - töröltem le pár könnycseppet. - Bármit!

- Mégis mit mondhatnék? - kérdezett vissza. - Nem vehetem le a nyakláncot. Ezt te is tudod. Attól hogy sírsz, nem fogom meggondolni magam.

- Csak egy kicsit... Öt percre. Kérem... - kérleltem. Csak egy nehéz sóhajjal leguggolt elém.

- Ha leszedem... Akkor nem fogod hagyni, hogy visszarakjam. Nekem pedig késő este rohadtul nincs kedvem veled foglalkozni.

- Nem megszökni akarok! - fakadtam ki hirtelen. - Kérem, kérem..! Zárjon be akkor a régi szobába egész estére! Vagy kötözzön oda valamihez, nem számít! Csak kérem, vegye le! - ahogy továbbra is csak egy monoton tekintettel nézett, csak mégjobban sírni kezdtem, és az arcom takarva kapkodtam levegő után. - Most miért ilyen..?

a Kéz, amit Fogtam - sanhwa ff. ✓Where stories live. Discover now