𝐇𝐎𝐌𝐄𝐒𝐈𝐂𝐊𝐍𝐄𝐒𝐒. [lɯ x sʞz]

𝐧𝐞𝐮𝐟 𝐜𝐡𝐚𝐩𝐢𝐭𝐫𝐞

ɥoɯǝsᴉɔʞuǝss

Egy hét telt el az ominózus buli óta, ami ha nem is mindent, de elég sok dolgot felforgatott a bennem levő érzelmeket illetően. Igaz, a baráti társaságunkat nem érintette a Minhoval történtek, hiszen ők semmit nem tudnak az egész dologgal kapcsolatban. Ahogyan a fiú, én sem beszélek róla, ha pedig kérdeznek a buliról, úgy is a Badahs esetet hozom fel elsőnek.

A pénzügytani órámat sikerült szerdán az esti órák közé besorolnom, így már szinte tenyeremen támaszkodva próbálom az utolsó agysejtjeimet is a professzor szavaira összpontosítani. Borzasztóan unatkozom, a mellettem levő Chinae pedig minden erejével próbál figyelni, így eszemben sincs zavarni őt. Ha már egy valaki érti kettőnk közül, nem leszek semminek az elrontója.

Megváltásként hat, ahogyan a telefonom kijelzőjén kirajzolódik a kilenc óra, ami a tanórám végét is jelenti egyetemben. Fellélegezve pillantok szaktársamra, aki fáradt mosollyal az arcán dönti vállamra a fejét, idézőjeles megpihenés céljából.

– Holnap meghívlak egy ebédre jutalomként. – jelentem ki, amin felkuncog. Hangom borzalmasan leharcolt és már szinte suttogni tudok a fáradtságtól. Minden álmom, hogy hazaérjek és lefeküdjek aludni.

Cuccainkat összeszedve hagyjuk el az előadót, miközben a lány mellettem sapkáját igazgatva hunyorogni kezd. – Szerintem sosem volt még kiégve ennyire az agyam. – gondolkodik hangosan.

– Egyet tudok veled érteni, mondjuk te így is most többet matekoztál, mint én egész életemben! – dünnyögöm, ő pedig csak halvány mosollyal az arcán megcsóválja a fejét.

Az ajtón kilépve hirtelen azonban egy magas alak tűnik fel az egyik oszlopnak támaszkodva, amire homlokomat ráncolva kétszer is meg kell nézzem, hogy jól látok-e. Hyunjin teljesen sötét, fekete farmer, sötét szürke kabát kombinációja láttán még az élettől is elmegy a kedvem, nem beszélve a sport táskájáról, amiben valószínűleg az edzős cuccát hozta. Már ha csak a mozgásra is gondolok, elkap a hányinger.

– Hát te? – biccentek kérdőn a fiúra, akivel csak egy pillanatra találkozik össze a tekintetem, hiszen ő inkább a mellettem álló lánnyal van elfoglalva. Barna szemeivel alig láthatóan méri végig őt, míg ajkait egy kedves mosolyra húzza, de olyanra, amit csak ritkán van alkalmam látni.

Teljesen oda van érte. Tagadni sem tudja.

– Csak gondoltam megvárlak titeket, ha úgy is most végeztek. – von vállat, oldalra döntve a fejét. – Hosszú napod volt? – szegezi Chinae felé a kérdést, akiből legnagyobb meglepetésemre áradni kezd a szó.

Olyannyira feleslegesnek érzem magam mellettük, hogyha tehetném, legszívesebben felszívódnék. Persze nem arról van szó, jól esik hallgatni a kis bájcsevelyüket, bár nem zsinórban az ötödik órám után.

A telefonom rezegni kezd a zsebemben, amire végre menekülő útvonalként gyorsan kezeim közé kapom azt.

"Fájdalmas nézni a harmadik kerékséged" – áll Minho üzenetében, aminek elolvasása után alighanem tányérméretűre nőnek szemeim.

Óvatosan emelem fel a fejemet, hogy körbenézzek, bár nem is kell, hiszen a fiút egy pillanat alatt kiszúrom az egyik kanapén ülve a közösségi térben. Szokásához híven lábait egy szürke melegítő fedi, amíg felső testét egy fekete pulcsiba bújtatta. Tekintetünk találkozásakor a szívem kihagy egy ütemet, hiába próbálom újra és újra elnyomni ezt a még mindig ismeretlenül
szokásos érzést. Feltápászkodva veszi magához Jinniéhez hasonló sporttáskáját, majd cél irányosan felénk kezd el haladni.