𝐇𝐎𝐌𝐄𝐒𝐈𝐂𝐊𝐍𝐄𝐒𝐒. [lɯ x sʞz]

𝐮𝐧 𝐜𝐡𝐚𝐩𝐢𝐭𝐫𝐞

ɥoɯǝsᴉɔʞuǝss
•

Csend van, reggel nyolc óra híján pedig ez mindennek betudható, csak megszokottnak nem. A gyerekeknek saját magukat meghazudtolóan sikítva kéne ellenkezniük a szüleikkel szemben, miszerint nem akarnak iskolába menni, az utaknak pedig autókkal tömve kellene dugóban lenniük.

Ezzel szemben még is nyugalom uralja az utcánkat, amit a teraszon álldogálva, kávéval a kezemben figyelek türelmesen. Zebra mintás köntösömet szorosan fogom magam köré, hiszen szeptember híján igenis kezd hűvösödni az idő.

– Neked nem készülődnöd kéne? – érkezik mögülem a kérdés, ezzel félbeszakítva a meghitt pillanatomat a várossal való kapcsolatommal.

Unottan fordulok unokatestvérem irányába, aki egy bézs melegítő szettben feszítve támaszkodik meg a szúnyoghálós ajtó félfájában. Szemeibe hulló barna tincseit igazgatva felhúzza az orrát és nagy szemekkel pislog rám.

– Úgy nézel, mintha szellemet látnál. Még nem most kell indulnom, Seungmin. – emlékeztetem a legnyugodtabb hangnemben, amire képes vagyok.

Saját magamat is meglepem a higgadtságommal, bár sosem voltam az az izgulós típus. Ez lesz az első napom az egyetemen, elvárható, hogy szét stresszeljem az egész lényem.

Ezzel szemben ráérősen hörpintem le a baba kék bögrémben levő maradék koffeint, majd unokabátyámat kikerülve végig csoszogok a folyosón, egyenesen a szobám ajtajáig.

Amikor anyáék feldobták a költözés ötletét, én voltam az első, aki kézzel-lábbal tiltakozni kezdett ellene. Az egész életem Szöulhoz kötődik, semmi pénzért nem lennék hajlandó a hátam mögött hagyni ezt. Pontosan ezért költöztem tizenöt évesen a keresztszüleimhez, hiszen ez volt az egyetlen logikus megoldás a problémánkra. Így anyáék is el tudtak költözni, én pedig maradhattam a gyökereimnél.

– Ne sokáig legyél a fürdőben! – szól rám dorgálva Min, amire barna szemeimet kezdem forgatni, hiába tudom, hogy nem látja. Persze a kérését figyelmen kívül hagyva fordítom el a zár kulcsát, kezemben a szobámban magamhoz vett dolgokkal.

Körülbelül hat éves lehettem, amikor realizálódott bennem, hogy Seungmin nem is a testvérem, csupán a nagybátyám fia. Mindig együtt játszottunk kicsiként és mivel én egykeként nőttem fel, Seungmin és a nővére volt számomra, akik betöltötték a testvér szerepet.

Fekete harisnyámat magamra rángatva csak imádkozom, hogy ne szakítsam szanaszét a franciára festett körmeimmel. Felszisszenek a látvány hatására, amikor is egy csíkot vélek felfedezni a bokám felső részén levő vékony anyagon. Ennyit arról, hogy vigyázok rá.

Vállat vonva húzom magamra a fekete, spagetti pántos bodycon ruhámat, ami felé még felveszek egy szintén fekete, lezser oversize inget, hogy ne legyek túl hivalkodó. Még is azért egyetemre megyek, nem?

– Minnie! – ordítom el magam a fürdőszoba ajtóban állva, amire az említett persze nem is hajlandó válaszolni. – Itt vagy? – kiabálok még egyszer, azonban válasz helyett csak hangos nevetés üti meg a fülem.

Nem egy embertől származik a hang, így jobban kikukucskálva meg is pillantom a konyhában álló két hívatlan vendéget. A szőke és világos barna hajkorona láttán halvány mosolyra húzom ajkaim, majd a konyhába csoszogva csatlakozok hozzájuk.