Mona Ramezani szabálykövető muszlim nőként nevelkedett, minden arab férfi álma. Hogy mi a gond mégis vele? Nem tud szülni egy gyereket sem, főleg nem egy fiút. Annak ellenére, hogy Chicagóban, a szelek városában él, Mona alig tud valamit erről a vár...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
– Még csak ajtót sem nyitottak? – döbbentem le az előttem álló Arghavan szavain, aki frusztráltan igazgatta fehér csillámos hidzsábját.
– Nem. Mintha csak valami idegen lettem volna. Payam kérdezősködött, hogy mégis mit jelentsen, amiért nem hajlandóak beengedni engem. Erre az unokatestvére közölte, hogy Mona visszament határozatlan ideig Iránba családi ügy miatt, az egyik ismerősök kísérte el. Hallottál már valaha ekkora baromságot?! Ó, és még a kedvencem most jön. Emad kijelentette, hogy én megtűrt személy voltam eddig is náluk, csupán Mona kedvéért nézték el. Úgyhogy, ameddig vissza nem jön a felesége, addig nem kötelesek vendégül látni se engem, se Payamot – magyarázta köpködve a szavakat. – Rossz érzésem van, Oswald. Három napja nem tudom elérni Monát.
Pontosan, ahány napja én sem. Az első nap még nem tulajdonítottam jelentőséget neki, biztos elfoglalt, ráadásul alig volt már ideje, hogy végleg ott hagyjon mindent. Az egész el volt tervezve. Arghavan elhozza őt a parkba, majd pár napig meghúzza magát nálam és Coreennál. Ezalatt keresgélünk munkát a közelben és ahol alkalmazni tudják, oda fogunk kikötni. Nem mondom, hogy a legjobb terv, de gyorsan kellett ötletelni. A munkámat nem szerettem volna itt hagyni, ezért gondoltam úgy, hogy egy Chicago környékén lévő kis város, amiről a kutya sem tud megfelelő hely lehet mindkettőnk számára. Egyre több társasházat nézegettem, hogy mennyi annak az esélye, hogy külön lakásban éljünk, de mégis közel legyünk egymáshoz. Tudtam, hogy Monának térre van szüksége. Nem voltam a férje, nem várhattam el tőle, hogy a sok változás után még egy fedél alatt lakjon velem. A vallása sem engedte és sejtettem, hogy a múltjából fakadóan kényelmetlenül is érezné magát, ha kettesben maradna velem, hiába szokta meg a jelenlétemet.
Ez volt nagy vonalakban a terv, viszont tegnap már tényleg ideges lettem, amiért nem jelez vissza. Állandóan a kezembe tartottam a mobilt, ha le is raktam, abban a hiszemben néztem meg az üzeneteimet, hogy biztos írt azóta. Több üzenetet is küldtem, hátha reagál. De egyszer sem történt meg. Mintha a föld nyelte volna el.
Végül eljöttem a parkba, ahhoz a padhoz ahol szokásos módon találkozgattunk, abban az időpontban, amikorra megbeszéltük. Míg vártam, hogy fél tizenkettőt üssön az óra, addig visszanéztem az eddigi üzenetváltásunkat, hogy nem-e írtam bármit, ami miatt nem akart beszélni velem. De semmiféle különösebb dolgot nem találtam, a legutolsónak arra reagált, mikor éjszakai műszakba mentem. ,,Vigyél jó sok kávét és olvasgasd Stephen Hawking könyvét, garantáltan túléled a műszakot!"
Elszorult a torkom a gondolatra, hogy az a könyv nálam volt, neki akartam adni. Az első könyve, amit nem kell rejtegetnie a világ elől. Ettől a naptól fogva azt olvashatott, amit akart.
Legalábbis így képzeltem el.
Aztán ahogy Arghavan megjelent a látókörömbe, aki mellett nem volt ott a fekete ruhákba megbúvó, gyönyörű arcú nő, onnantól már egyenesen megszólaltak a vészharangok. Valami nagyon stimmelt.
