A lány, aki elérte a csillagokat ✓

I. Huszonkettedik

Halványan érzékeltem, hogy a földön cibálnak engem. A testem lüktetett a fájdalomtól. Emad ütései olyannyira erősek voltak, hogy világomat se tudtam. Többször is a fejemre mért ütést, ami által úgy szédelegtem, hogy felkelni sem bírtam a földről, a végtagjaim pedig erőtlenül próbálták felfogni a verést. A halántékomon éreztem, hogy valami nedves dolog miatt odatapad pár kósza hajszálam, ami ijedtükben ugrottak ki a hidzsábból. Csak pillanatokkal később tudatosult bennem, hogy felszakította a bőrt a férjem kemény ökle.

Mintha csak egy rémálomba kerültem volna.

Az egész testem üvöltött a kíntól.

A gondolataim ködösek voltak, párszor elsötétült a világ. Mintha élet és halál között lebegtem volna.

– Gyerünk! – Jött valahonnan Emad utasítása.

Csupán pár másodperc elteltével fogtam fel, hogy a pince lépcsője felett álltunk, de ennyi idő elég is volt, hogy kihozzam őt sodrából. Olyan erővel lökött meg, hogy a következő pillanatban lebucskáztam a lépcsőn. Az arcom égni kezdett, ahogy találkozott a betonnal, a csontjaim pedig csattogtak, a tíz fokos feljárón. Valósággal a pokol bugyraiba kerültem, olyan kiáltás szakadt ki a torkomból, ami pillanatok alatt történt, számomra viszont egy örökkévalóságnak felelt meg.

A felsőtestem padlóra érkezett a sima felületből következtetve, míg a lábaim tehetetlenül állapodtak meg az első és második fokon. Semmimet sem tudtam megmozdítani. Próbáltam kinyitni a szememet, de csak a jobbat sikerült. Az arcom másik oldala, amivel a lépcsőre zuhantam, csupán a kíméletlen fájdalomtól üvöltött, semmi mástól. Felduzzadt, állapítottam meg nagy nehezen, miután sikerült diagnosztizálnom magamat.

Ami viszont ennél is inkább aggasztott, az a bordám volt. Soha nem éreztem még ilyet. Mintha belém mártottak volna egy kés pengéjét. Minden egyes levegővétel maga a gyötrelmek gyötrelme volt. Maga az életben maradás volt az.

Halványan érzékeltem Emad lépteit a lépcsőn, az ép szememmel láttam, hogy velem szemben egy szekrény van, tele Sherine kedvenc tálaló készletével, amit kivételes alkalmakkor használtunk.

– Azt hiszem, hogy talán már felfogtad, milyen fájdalmat jelentett az árulásod – felelte Emad kimérten, meglehetősen nyugodt hanggal.

Valami nyögésféle hagyta el a számat, de még a beszédre is képtelen voltam, ráadásul fémes ízt éreztem benne, ami a nyálammal keveredett.

– Tudod, meglehetősen szerencsés vagy, amiért én vagyok a férjed. Odahaza az asszonyt kurválkodásért becsültbeli gyilkosság nevében leszúrják. Nekem viszont nincs hozzá gusztusom – magyarázta, a cipője megjelent a látókörömbe, majd ahogy leguggolt, megláthattam az arcát, ami ki volt simulva. Felállt a szőr a hátamon. Mégis hogy lehet valaki ennyire nyugodt, miközben az összevert felesége fekszik tehetetlenül a padlón? Egy cseppnyi érzelmet sem tudtam leolvasni róla. – Tényleg azt hitted, hogy túljárhatsz az eszemen? Tudtam, hogy nem az eszedért veszlek el, de azért ezt a sértést nehezen nyelem le.

– H-hogy... – Próbáltam, de elhaltak a szavak a számon. Képtelen voltam bármire is.

– Hogy honnan jöttem rá? – emelte fel a szemöldökét, majd a zsebébe nyúlt és kihalászta a telefonomat, úgy tartotta fel, mint egy trófeát. – Bevallom, ez a része volt a trükkös. Nem hittem volna, hogy be fogsz csempészni egy telefont a házamba, ezáltal végleg elvágva a nyomokat, amiket eddig követtem. Végül az ostoba anyám, aki holmi lábfájásra hivatkozva több hete nem járt a boltba, árulta el nekem, hogy egy ideje Payam asszonyával jársz boltba. De ugye nem is vásárlásról szólt az egész, kedvesem.