Miután rám találtál

Tizenharmadik fejezet

Az autóban ülve azon gondolkodom, hogy hülyeség-e amit most csinálok. Egy szinte ismeretlen férfival megyek a lakására és azt tervezem, hogyha tetszik akkor oda költözöm hozzá. Ha egyáltalán tényleg odavisz. Lehet, hogy mindent amit mondott csak kitalálta. Lehet, hogy csak rá akart venni valahogy, hogy vele jöjjek azért, hogy azt tegyen velem amit csak akar. Ez az egész annyira abszurdnak tűnik. Azt gondoltam, hogy mindazok után ami velem történt sosem fogok meg bízni egy másik férfiban. Most viszont ebben a pillanatban úgy érzem, hogy egészen eddig a pillanatig meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg Lucas is olyan lehet, mint Ryan. Úgy tűnik máris bízok benne hiszen megmentett engem.
Meg voltam róla győződve, hogy magunk mögött fogjuk hagyni a nyüzsgő várost és a lovardához fogunk menni de tévedtem. A város szélén, egy nyugodtabb környéken járunk. Lucas csak a vezetésre fókuszál én meg figyelem, hogy merre járunk. Egy hatalmas udvarra fordulunk be, aminek a hátsó részén egy hatalmas kétszintes ház van. Ház? Inkább egy palota. Begurulunk az autóval a mélygarázsba és leparkol a többi autó mellé. Több kocsi is parkol itt, nem is értem. Azt mondta, hogy egyedül él.
– Most hová jöttünk? - muszály volt megkérdeznem, mert kicsit kezdek félni.
– Hát ez volna az én szerény hajlékom. Na, megnézed? - kérdi kíváncsi tekintettel.
– Ez a ház a tied? - kérdem meglepődve.
– Az volna - neveti el magát.
– Azt hittem a lovardába megyünk.
– Áh, én nem lakom ott. Túl nagy ott a nyüzsgés és én jobb szeretem a csendet, mint a hangos zsivajt - válaszolja egyszerűen.
– Óh, értem. Nagyon szép a házad.
– Még semmit sem láttál. Gyere, körbevezetlek - válaszolja mosolyogva, kiszáll, átjön az oldalamra és kinyitja előttem a kocsi ajtaját. Bátran elmosolyodom és elkönyvelem, hogy ő biztos nem fog bántani. Kiszállok és követem őt az autótól a garázson keresztül egy ajtóig. Kinyitja és előre enged, fel kell menni egy lépcsőn és a tetejére érve már látom is, hogy az egyik helyiségbe vezet. Ahogy átlépem az utolsó lépcsőfokot máris a tágas nappaliban találom magam. Lucas szorosan mögöttem jön és figyel engem. Körülnézek a világos helyiségben. Letisztult, igényes tölgyfabútorok és tört fehérre festett falak. Mindenhol beépített meleg fények adnak világosságot. Egy szép bézs színű kanapé van az egyik falnál, ami a vele szemben lévő hatalmas tévére néz, mögötte a fal a barna egy világosabb árnyalatára van festve és egy a többi bútorhoz passzoló tévés polcon van elhelyezve. A kanapé előtt van egy dohányzóasztal és alatta egy nagy, puha szálas világos barna szőnyeg. A falak tele vannak festményekkel. Az az egy ami elüt a többi stílusos darabtól. Egyik sem híres festőtől van, a legtöbb olyan, mintha gyerekek festették volna. Van köztük világos, vidámabb darab és van köztük sötétebb, szomorúbb is. Meg fogja a kezem és úgy vezet, hogy megmutasson mindent. A nappaliból bemegyünk a konyhába, ami viszonylag kicsi de minden annyira tiszta és stílusos, hogy azt a hatást kelti mintha még sosem lett volna itt használva semmi. A konyhából átmegyünk az étkezőbe, ami szintén nagyobb, mint egy normál háztartásban. Van még egy mosdó és ezzel ennyi is volt az alsó szint.
– Eddig hogy tetszik? - kérdi kíváncsi mosollyal.
– Csak ámulok és bámulok. Eddig nagyon tetszik - vigyorodok el.
– Megnézed a felső szintet is?
– Megnézném de... Lucas, mivel foglalkozol te igazából? - kérdezem egy kicsit bizonytalanul.
– Szerinted mivel foglalkozom? - kérdi és tesz felém néhány magabiztos lépést és végig mélyen a szemembe néz. Egyre nehezebben megy a nyugodt levegővétel. A szívem izgatottan ver és egyre csak gyorsul.
– Nem tudhatom, de tartok attól, hogy valami illegális dologban utazol - nyelek egy nagyot, kimondva nagyon hülyén hangzik ez és látva a döbbent arcát, amit széles mosoly vált fel miután feldolgozta a hallottakat zavarba jövök.
– Ari, mond csak ki amire gondoltál. Tuti van valami sejtésed, kíváncsi vagyok, mit gondolsz arról, hogy miből is tudtam így megszedni magam - egyre közelebb kerül hozzám és én nem tudom levenni a szemeimet róla. Úgy látom, hogy jól szórakozik rajtam, nem tudom tetézzem-e tovább és kimondjam-e amire gondolok.
– Hát... tényleg van egy hipotézisem de szerintem is eléggé hihetetlen úgyhogy biztosan kinevetsz ha ezt kimondom.
– Na, mond csak. Nem mondom, hogy nem fogok nevetni de megpróbálhatom visszafogni magam.
– Jó, az a hipotézisem, hogy eddigi észrevételeim alapján nem vagy egy rossz ember, de néha a jó emberek is döntenek rossz dolgok mellett. Szerintem valaki a te képességeidet használja arra, hogy a lányokat elcsábítsd, ide elhozd és át add annak az embernek aki ott van az emeleten. Ő meg elvisz innen és elad rabszolgának vagy prostituáltnak - várom a reakcióját és megfagy a vér az ereimben, amikor nem nevet. Komoly arccal néz maga elé és nem mond semmit. Egy kis idő után kis mosoly jelenik meg az arcán.
– Hipotézis mi? - kérdi mosolyogva.
– Beletrafáltam? - kérdezem félve.
– Igazából nem. Ne félj, nem vagyok emberkereskedő. Eléggé vad a fantáziád, könyvet kellene írnod, tuti izgalmas regény születne belőle - annyira meleg tekintettel néz rám, hogy hülyének érzem magam nagyon, hogy egyáltalán megfordult ilyen a fejemben róla.
– Ha-ha. Sajnálom, nem akartalak megbántani. Én mondtam, hogy nem akarom elmondani - fülig elvagyok vörösödve szégyenemben.
– Semmi baj, nem bántottál meg. Így legalább tudod, hogy fent nem vár senki sem - kacsint rám és elindul a lépcső felé.
– Mivel foglalkozol akkor? - torpanok meg azért.
– Van néhány Bitcoin-om - válaszolja egyszerűen.
– Az mi? - kiváncsiskodom tovább.
– Majd egyszer elmondom, most gyere. Megmutatom a ház többi részét.
Elindul fel a lépcsőn és én izgatottan követem. A lépcső tetején egy folyosó megy végig, jobbra egy korlát van, ahonnan le lehet látni a nappalira és baloldalon négy ajtó, gondolom a szobák.
– Látod? Nincs itt senki - néz rám biztató mosollyal.
– Jól van, hiszek neked. Na muti a szobákat - kérem izgatottan. Lehet, hogy holnap már itt fogok felébredni.
– Jól van. Itt van az én szobám - benyit a második ajtón. Besétálok és körülnézek de nem akarok nagyon bemászni a magán szférájába.
Nem nagy a szobája de annál otthonosabb. Egy nagy franciaágy van a fal mellett, szürke-fekete ágyneművel és párnákkal, mellette egy földtől a plafonig érő ablak, ami gyönyörű kilátást enged a kivilágított városra. Az ággyal szembeni fal mellett van egy tolóajtós szekrény és mellette egy kis íróasztal egy kényelmes forgószékkel és a laptopjával. Jobban körülnézve látom, hogy itt is vannak gyerek festmények, ott van az is amire a jótékonysági estélyen licitált, a villámlós estét ábrázolja.
– Miért van ennyi gyerek festményed? - kérdezem meg végül, mert kiváncsi vagyok erre.
– Ezek? - kérdi és nézi a falon lógó kis festményt.
– Igen, a nappaliban is sok van. Ezt én is láttam, amikor megvetted. Rengeteg pénzt fizettél ki ezért is, miért? - kérdem és én is elfordítom a tekintetem Lucas- ról a képre. Nem mond egy ideig semmit, csak gondolkodik. Nem tudom, talán valami érzékeny pontot érintettem-e.
– Gyere, megmutatom melyik lenne a te szobád - becsukja utánam az ajtót és úgy érzem valamit most elrontottam. Elszomorodott és elcsendesedett.
– Lucas, állj meg! Nem akartalak megbántani, nem tudtam, hogy ezzel bármi rosszat is kérdezek.
– Nem bántottál meg, csak egyszerűen van minden ember számára olyan téma, ami ha előkerül nem tud már örülni, bármilyen jó dolog is történik vele éppen. Gyere, nézd csak. Itt laknál te - elszomorodok a válaszát hallva én is, így követem. Benyit a harmadik ajtón. Az a fal ami az ajtóval szemben van az egész egy komplett ablak. A két szélén földig érő barna sötétítő. Az ablak mellett van egy kis asztalka és két barna bőr fotel. Mellette van egy hatalmas franciaágy világos barna és bézs színű huzatokkal és párnákkal. Az ágy fölötti fal egy teljes polcrendszer, könyvekkel, virágokkal és díszekkel tele. Mindenhol beépített hangulatvilágítás van, egy tolóajtós szekrény van ugyanúgy az ággyal szembeni falon. Itt is van néhány festmény a falon, itt van a csillagokkal teli égbolt, amit annyira szerettem volna ha a miénk lehetne, most úgy tűnik egy ideig az enyém lesz. Odasétálok az ablakhoz és lenézek a városra. Úgy érzem magam, mintha a világ tetején lennék. Imádom, minden egyes négyzetcentiméterét, vigyorgok mint egy vadalma és úgy nézek meg mindent. Rá nézek Lucas- ra és látom, hogy mosolyog ő is.
– Na, tetszik? - kérdi mostmár boldogabban. Elgondolkodom egy kicsit és kinézek az ablakon újra.
– Hát, nem is tudom. Nagyon szép eddig minden, de nincs terasz - mondom neki komolyan, mintha most ennek a hiánya visszatántoríthatna attól, hogy ideköltözzek.
– Ami azt illeti... van terasz is - válaszol vigyorogva.
– De hát hol van?
– A tetőn - váaszolja boldogan.
– Fent a fejünk fölött? - kérdem hitetlenkedve.
– Igen, az első szobából lehet kimenni. Meg szeretnéd nézni?
– Naná!
– Gyere!
Kimegyünk a leendő szobámból és bemegyünk az első szobába, ahol egy franciaágy van fehér huzattal és párnákkal, egy szekrény, itt is beépített hangulatfények és lépcső ami felvezet a tetőre. El indulunk fel és Lucas-t követve kimegyek én is a tetőre. Nem hiszek a szememnek. A gyönyörű kilátás mellett helyet kapott ezen a teraszon egy minibár, néhány napozó ágy, amit így télen már nem igazán tud kihasználni az ember a hideg miatt, de ami igazán szokatlan, az az hogy van egy fűtött medence.
– Te jó ég! Lucas, ez gyönyörű! Ilyen nem is létezik a valóságban - nézek rá a férfira aki megmutatta, hogy ilyen még is létezik és ki tudja még mit tudna mutatni nekem.
– Az én valóságomban létezik Ari és ha szeretnéd te is a részese lehetsz ennek.
– Ezt nem értem. Neked ez miért jó?
– Idővel mindent megértesz. Annyit elmondhatok, hogyha itt maradsz itt bármit használhatsz, nem kell semmi féle illegális dologba bele keveredned és nem teszek veled semmi olyant, amit te is ne akarnál, cserébe havi száz dollárt kérek a szobádért - mondja izgatottan és csak várja a reakciómat.
Átgondolom a hallottakat. Még mindig nem tudom, hogy mit csinál. Aprópénz az amit a szobámért fizetnem kell és nem értem, hogy miért csinálja ezt.
– Lucas, egy dolgot árulj el. Miért hoztál el ide? - kérdem reménykedve, hátha meg tudom, hogy mi a terve velem.
– Mondtam már, kell egy kis társaság - elfordul és látom, hogy nem akarja elmondani a teljes igazságot.
– Mivel érdemeltem ki, hogy engem válassz? - kérdezem kicsit határozottabban.
– Igazából te választottál ki engem. Egyszer régen megfogadtam, hogy hogyha valaki ki választ engem és annak a valakinek a segítségemre van szüksége akkor mindent megteszek azért, hogy őt megvédjem - ártatlan tekintettel nézi a reakciómat, amitől magam sem tudom, hogy mit várhat tőlem.
– Mivel választottalak ki? - kérdezem értetlenül.
– Ari, gondolkodj. Nem te jöttél oda hozzám a jótékonysági esten? -kérdi úgy mintha értenem kellene, hogy mi nála ez a kiválasztós dolog.
– De igen, én mentem oda - azt hiszem kezd összeállni a kép.
– Akkor láttam meg, hogy ki a párod. Azelőtt lehetett az első alkalom, hogy bántott téged. És azt hiszem, hogy az azután történhetett, hogy én bántottam őt. Azóta azon ügyködöm, hogy megmentselek téged tőle.
A fejemben csak zúgást hallok. Hangos zúgást. Egyik gondolatom hangosabb a másiknál. A képzeletem visszarepít arra a napra. Arra amikor összeverve találtam rá a kanapén. Emlékszem arra a megvető tekintetre, amit akkor kaptam Ryan-től, arra a mérges hangra, arra az elvetemült állatra, aki nekem esett, mert azt hitte, hogy miattam verték meg, Lucas volt az, ő verte meg. De nem értem, miért tette, akkor még nem is ismert engem. Könnyek szöknek a szemembe és térdre rogyok. Csak ordítani akarok, ordítani és válaszokat kapni. Összeállt minden, Lucas bűntudatból cselekszik. De nem kell, hogy bűntudatból ezt tegye, nem tudom miért bántotta, de ami velem történt nem az ő hibája.
Egy erős kar fonódik összeroskadt testem köré, ölbe vesz, magához szorít és csak tart. Felnézek és Lucas szomorú tekintetét látom, csak néz és vigasztal, hogy minden rendben lesz. Egy zsebkendőt tesz a szám és az orrom elé és azt mondja, hogy majd holnap mindent elmagyaráz. Én azt akarom, hogy most mondjon el mindent, de nem mond semmit, és én sem. Elálmosodtam nagyon és úgy érzem, hogy zuhanok.