Miután rám találtál

Második fejezet

A tegnap este történtek után ma nem igazán van kedvem a kedves párom társaságához de mivel ma vasárnap van, így nem tudom kerülni. Itt ülünk a szüleimnél a közös családi ebéden, mint minden vasárnap. Ryan mellettem foglalt helyet nagy örömömre, pedig tényleg nincs sok kedvem a közelségéhez. Eres keze a combomon pihen az asztal alatt, néha néha megszorítva azt. Nem tudom miért csinálja mindig ezt. Talán azért, hogy megmutassa nekem, hogy erősebb nálam, vagy azért, hogy ne érjen majd az ebéd után váratlanul, ha otthon nekem esik, mondván jelezte, hogy megőrül értem. Régen tetszett az ilyen de újabban hányingerem támad, ha rá gondolok. Haragszom magamra is, hogy ezt elviselem, de haragszom rá is mert ilyennek tesz ki engem. Gondolkodásom félbeszakad amikor Carol szólít a nevemen.
– Ari, mond csak van kedved ma délután segíteni néhány matekfeladatot megoldani?
– Persze ha segítség kell, bármikor – megint szorított egyet a combomon Ryan.
– Köszi.
– Ryan, te tervezel valamit ma délutánra? – kérdem, hogy hátha megtudom végre, hogy miért szorongat.
– Terveztem, kettőnkkel – reagál kissé hevesen.
– Óh, halasztatjuk?
– Persze, estére is elhalaszthatjuk.
Erőltetek magamra egy mosolyt és folytatom az evést amit már egyre nehezebben akar befogadni a szervezetem.
– Akkor délután míg a lányok tanulnak megnézed velem a meccset Ryan? – kérdi apa.
– Hát hogyne Will, nézhetjük.
– Hogy megy a vállalkozásod? Nehéz csinálni?
– Energiát nem kímélve csinálom és elég jól megy. Éppen megyünk jövő hétvégén egy jótékonysági rendezvényre is Arival.
– Jótékonykodsz is?
– Hát ahogy tudok igen, most ez a jövő heti a csóró gyerekeknek megy.
– Te vagy a csóró! – szól be neki Carol.
– Ez a rendezvény az árva és otthontalan gyerekek részére van szervezve. Néhány dolgot készítenek a gyerekekkel és azokra lehet licitálni.
– Olcsó szarokat adnak el sok pénzért – esküszöm nem bírom már sokáig vissza fogni magam.
– Ryan! Miért megyünk el? Miért jótékonykodsz!? Nem jó szántadból az biztos! – szólok rá mérgesen és felállok az asztaltól. Otthagyom Ryan-t a szüleimmel, akik fürkésző tekintettel méregetnek minket. Elviszem a tányéromat a mosogatóhoz és elöblítem. Hátulról érzem, ahogy szorosan nekem feszül és a fülemhez hajol.
– Szivi! Azt ajánlom, hogy többet ne beszélj így velem és főleg ne a szüleid előtt.
– Ryan, de most tényleg. Miért megyünk el!?
– Mert el kell mennünk. Mindenki tudja, hogy jól gurul a szekér. Ha nem megyünk el azt fogják gondolni, hogy sajnálom a pénzt azoktól a... bocsi, tőlük. Nem sajnálom csak ilyen a stílusom. Naa, szivi ne légy ilyen velem – belepuszil a nyakamba és keze kezd a hasamról lefelé vándorolni, megfogom és eltolom magamtól. Szembe fordulok vele és felnézek rá.
– Sajnálom, nem akartam ellenségeskedni csak néha nem értem a viselkedésedet – szájon csókoltam. Valaki ha ezt tudná, hogy mi ment le a fejemben és én arra ezt válaszolom meg is kövezne érte. Ez az ember teljesen gúzsba köt, mellette nem tudok önmagam lenni már jó régóta. Azt sem tudom már, hogy ki vagyok.
Visszamentünk az asztalhoz, befejezték anyáék is az ebédet. Segítettem elpakolni a mosogatnivalót és rendet rakni. Apáék már el is mentek meccset nézni a nappaliba. Anyu szomorú tekintettel néz rám.
– Ari, tudunk beszélni?
– Hát persze anyu.
Leültünk az asztalhoz. Anyu megfogta a kezemet és gondterhelt arccal néz rám. Szomorú vagyok, hogy ez talán miattam lehet.
– Ari, minden rendben van közöttetek? – nagy kék szemeivel néz rám, ami néha ijesztő volt, néha pedig a világ legmegnyugtatóbb szempárja. Nagyon hasonlítunk egymásra a szemünket leszámítva, azt aputól örököltem. Mindkettőnknek zöld a szemünk színe és a hajunk barna, minden másban anyára ütöttünk Carol-al. Kreol bőr, alacsony termet, finom vonások és karcsú testalkat. Neki soha nem tudnék hazudni sem mert látná úgy is, sőt szerintem a fájdalmamat is érzi. Nem bírom tovább, összeroppanok. Muszáj neki elmondanom.
– Nincs rendben anyu. Megváltozott, nem figyelmes már és nem is tudom... már több rossz pillanatot okoz nekem, mint jót.
– Kicsikém, akkor miért szenvedsz mellette?
– Mert szeretem csak most rossz időszakunk van.
– De ugye nem bánt téged? – erre a kérdésre Carol is kíváncsi, ő is leül az asztalhoz. Előtte sincs titkom, szinte mintha az ikertesóm volna, csak épp hat év késéssel érkezett.
– Nem bánt, csak lehet hogy kicsit kevesebbet tudok neki nyújtani, mint amit kellene. Ebből szoktak lenni kisebb viták de olyan nagy baj nincs.
– Ari, nem nyújtasz keveset csak ő egy köcsög – próbál segíteni a kishúgom csak ezzel pont nem tudott.
Nem bírom tovább tartani és elsírom magamat. Anyu csak átölel, a vállára von és hagyja, hogy kisírjam magam. Ez már nagyon hiányzott, rég cipelem magamban sorsomnak nehéz súlyát. Valahol mélyen még mindig szeretem Ryan-t. Abban hitegetem magam, hogy lesz ez jobb is csak nem tudom hogyan. Nem tudom meddig sírhatok anyu karjai között. Össze kell szednem magam, mert nem akarom, hogy apu vagy Ryan észre vegye rajtam, hogy sírtam.
Veszek egy nagy levegőt, letörlöm a könnyeimet és felállok az asztal mellől.
– Na gyere Carol, menjünk tanulni.
– Jól van, köszönöm.
– Szívesen.
Két órát ültünk a feladatok mellett. Carol mérgesen húzta át a gyakorló füzetében a műveleteket amikor nem jött ki jól az eredmény. Velem szemben ő sokkal türelmetlenebb. És mindig bajba sodorja magát, aztán húzhatom ki őt a slamasztikából. Tavaly például elment egy olyan buliba, ahová be sem engedhették hivatalosan. Valahogy még is bejutott és füvezett. Annyira beállt, hogy az egyik barátja hívott fel, hogy hozzam el mert nem bír magával és valami pasiról le sem akart szállni. Nem akartam, hogy olyant csináljon amit megbánhat ezért érte mentem. Az volt a tervem, hogy hazaviszem, de ahogy megláttam tudtam, hogy ez nem fog menni. Anyu azonnal kiszúrta volna és akkor egész nyáron szobafogságban lett volna. Anyu azt a cselt alkalmazza, hogy ha rosszul cselekszünk akkor összegyűjti a szobafogságokat és az iskola szüneteiben rója ki. Azt gondolnád elfelejti de egyszer sem felejtette el. Volt, hogy a fél nyarat a szobámban töltöttem telefon nélkül. Megtanultam, hogy inkább jó gyerek leszek.
– Carol, hagyjuk abba. Eleget gyakoroltunk, kicsit pihenj meg.
– Ari, arra gondoltam, hogy el kezdenék edzeni. Segítesz nekem is?
– Persze, holnap is akár. Van néhány szabad helyem még délelőtt.
– Délután kellene nekem. Tudod suli van.
– Jaa, tényleg. Eltelt a nyár. Milyen volt az első heted?
– Jó volt, van egy srác aki elég helyes. Úgy tűnik érdeklődik irántam. Annyira jól néz ki. Kigyúrt meg cuki.
– Ezért akarsz edzőterembe járni?
– Jobban akarok kinézni. Irigylem nagyon a te testalkatod.
– Ugyanolyanok vagyunk Carol.
– Nem. Te izmos vagy és sportos. Kerekebb a feneked és kockás a hasad. Egészségesebb is vagy mint én. Nem birok a suliban lefutni két kört tornaórán. Tetszeni akarok neki.
– Carol!- rosszalló pillantást vetek a húgomra. – A kinézet nem minden. Nézd meg Ryan-t. Ő erre a példa, sármos, macsós, gyönyörű barna szem, barna haj, szinte két méter magas, izmos, sportos, eljár edzeni minden második nap. És mégis, nem egy álombarát.
– De te mégis beleszerettél Ari. És lehet, hogy azt mondod, hogy nem szereted de mégis vele vagy még mindig. Miért? Mivel tart maga mellett?
– Carol, vannak dolgok amikre csak akkor jössz rá mikor már kint vagy a nagybetűs életben. Személyi edzőként nem keresek annyit, hogy egymagam fizessek albérletet, számlákat, rezsit, ételt, italt.
– Anyuék segítenének biztosan.
– Nem Carol. Anyu könyvtáros fizetése az enyémnek fele, apu meg jól keres a vállalkozásával de én a saját lábamra akarok állni. Nem akarok segítséget kérni.
– Inkább szenvedsz Ryan mellett.
– Ryan pénzéből mindig fejlesztgetem magam, tanulgatok és minden nap megrakok egy lottószelvényt. Valamikor csak jóra fog fordulni a dolog.
– Várhatod, elejétől nem szimpatikus nekem a pasid de már utálom.
– Hagyjuk inkább a témát Carol. Ez van.
– Hagyjuk de ez nem jó így.
A továbbiakban csak beszélgetünk mindenféléről. Egyszer csak kopogtatnak Carol szobájának az ajtóján.
– Lányok, vége a meccsnek. Én mennék, gyere Ari - szól be Ryan a résnyire nyitott ajtón.
– Jövök, egy pillanat.
Veszek egy mély levegőt, megölelem Carol-t és elrejtem közben azt a kósza könnycseppet, amelyik utat tört magának. Nem tudom meddig tudok kitartani. Kimegyek a nappaliba. Anyut és aput  is megölelem és elköszönök tőlük. Ryan-el kéz a kézben hagyjuk el a szüleim házát mint egy rendes pár. A kocsiba beülve viszont azonnal eltávolodok tőle, kibámulok az ablakon és nem szólok egy szót sem hozzá.

Egész este kerülget én pedig úgy érzem megfulladok. Nem bírom.
– Elmegyek futni Ryan. Ne várj haza. Sokáig el leszek. Le akarok futni húsz km-t.
– De terveztem ma estére. Már így is elhalasztottuk.
– Ne haragudj de ma tényleg nincs kedvem. Ki kell szellőztetnem a fejem. Majd reggel találkozunk.
Mond még valamit de már nem hallom, mert kint vagyok az ajtón kívül és mélyen beszívom a szeptemberi kellemes esti levegőt. Elkezdek futni és sorban mindent elfelejtek. Kitisztul az agyam és végre nem érzek semmit.