Kiskori Barátok.. ~ Tom Kaulitz ~

Halál és költözés?

Reggel arra ébredtem, hogy anyukám sír. Azt hogy miért, már nem tudom. Apát tegnap óta nem láttam. Haza sem jött. Nem tudom hol van. Úgyhogy felkeltem, ki dörzsöltem a szememből a fáradtságot, és megindultam az ajtóm felé. Kinyitottam, és annyit láttam, ahogy anyukám fogja a fejét az asztalon, nézi a telefonját, és sír. Aggódtam, vajon miért sír... úgyhogy eldöntöttem hogy lemegyek és megkérdezem mi a baj.

- Szia anya. Minden rendben? - mentem le a lépcsőn közben őt bámulva.

- Kicsim? Öhm Jó reggelt. - nézett rám piros szemekkel, és piros arcokkal. Gyorsan letörölte a könnyeit. - Éhes vagy? Csináljak valami enni? - fordult el, hogy ne lássam az arcát.

- Anya, mi a baj? - ahogy le értem a lépcsőn, oda futottam hozzá, és megöleltem. - Miért sírsz? Minden oké? Mondd el mi az.

- Én, nem sírok.. - majd visszaölelt, és éreztem ahogy egy pár könnycsepp a vállamra folyik.

- Anya, tudod hogy szeretlek, és érdekel miért sírsz! Fáj téged sírni látni, ugyanis nem szoktál! Mi az? És apa hol van? - kérdeztem tőle, miközben eltoltam az ölelésből.

- Kicsim, figyelj. Ez... én nem tudom hogy mondjam el neked. Apa a kórházban van. És ma reggel hívott hogy.. a nagyi.. - kezdett el jobban sírni. Én csak bámultam előre a padlóra, és könnyek gyűltek a szemembe a szavai hallatán.

- Mi? Ne- Ne- Nem az nem lehet! Ugye nem? - néztem rá könnyes szemekkel, az ő sírástól piros szemeibe.

- Én, sajnálom Katherine! - ölelt meg.

- Me-Meghalt?? - kérdeztem remegő hangon, sokkolt fejjel.

- I-.. Igen. - Anya sírt a vállamon, én pedig az övén. Miért vagyok mindig ennyire kíváncsi? De most.. azt hittem másért sír.. nem hittem volna, hogy megfog halni. A nagyim volt az egyetlen, akinek beszéltem a problémáimról, akiben bíztam, akinek elmondtam mindent. Ő volt az egyetlen ember akinek beszéltem a gondjaimról, és most.. hol van? Ő.. most fent van valahol, a mennyekben, az angyalokkal, és nézi, ahogy én és Anya egymás vállán sírunk, apa meg valahol a kórházban van.

Apukám is biztosan sírt, ugyanis nagyon szerette a nagyimat. A nagyim volt az ő anyósa, és nagyon jó viszonyuk volt. Mindig vicceket tanítottak egymásnak. Mindig megtréfálták egymást április 1-jén. Anyát pedig nem is csodálom miért sír. Az ő anyja halt meg. Láttam már anyát sírni, de még sosem jutott el addig a szintig, ahol most jár. Ez alatt azt értem, hogy sírásnál, még sosem sírt annyit, hogy fel legyen puffadva az arca, remegjen, és pirosak legyenek a szemei. Egyszerűen nem bírta abbahagyni. Én is sírtam, de túl gyorsan jött ez a sok információ.. és még nem dolgoztam fel, hogy mi is történt. Hogy soha többet nem láthatom újra, hogy soha többet nem beszélhetek vele, hogy még elbúcsúzni sem tudtam tőle.

- Én, most fel megyek a szobámba. - mondtam egy kicsit remegő hangon, majd elengedtem anyukámat az ölelésből, és lassan sokkolva, fel lépegettem a lépcső fokokon.

Anyukám végig nézte az összes lépésemet, ahogyan össze törve lépek fel a lépcsőfokokon, egészen a szobámig, majd becsukom az ajtót mögöttem.

Már 2 óra biztos eltelt az eset óta. Amióta megtudtam, mi történt. Majd akkor hallottam hogy Apa haza jött. Gyorsan kimentem a szobámból, és lerohantam a lépcsőn.

- Apa! Ugye ez nem igaz?? - kiabáltam hozzá miközben élet veszélyesen rohantam le.

- Sajnálom. Én csak bementem meglátogatni, és amikor már mentem volna be a szobába, akkor láttam ki jönni az orvosát, és mondta nekem a híreket... - mondta, de láttam rajta hogy ő is meg van törve, és neki is fáj.