A rész kérőjének felhasználónevét, akarta szerint nem tüntettem fel.
(H/Sz) - Hajad Színe
(H/N) - Hobbid Neve
V/N - Vezetékneved
T/N - Te Neved.
Japán
Éppen egy turista csoporttal várakoztam a repülőtéren, várva, hogy megérkezen a túravezetőnk. Már egy ideje el akartam jutni Japánba, de eddig nme engedhettem meg magamnak. Most azonban diplomaosztóm alkalmából, nagymamámtól megkaptam ezt a lehetőséget végre. Türelmetlenül ácsorogtam, már majd kibújtam a bőrömből, hogy végre indulhassunk. Éppen a turista magazint lapozgattam, olvasgattam el, amikor is meghallottam a túravezetőm hangját. Csoportba rendeződtünk, miközben ő elmondta a legfontosabb szabályokat. Néhány idősebb, nyugdíjas ember rögtön a sor elejére csosszogott, így én hátra húzodva hallgattam a beszámolót. A csoportvezetőnk elmondta a legfontosabb állomásokat, amiket kirándulás alatt meg fogunk tekinteni, és amikről és igyekeztem információkat találni a füzetecskémbe. Körülbelül öt perc pakolászás és szöszmötölés után elindultunk, de én továbbra sem vettem le tekintetemet az útikalauzomban szereplő képekről, így elég lassan haladhattam, még a többiekhez képest is. Csupán az zökkentett ki, hogy egy mellettem lévő fiú oldalba lökött.
- Nagyon nem akarom, hogy elvesz, mert akkor a világéletben nem találunk meg, de tartani kéne a lépést. Hidd el a valóságban minden sokkal szebb, mint a képeken - tépte ki játékosan a kezemből a könyvet és felém tartotta kezét - Kim Seungmin - mosolygott aranyosan, mire én biztatóan visszavigyorogtam.
- T/N V/N - fogadtam el a kezét, majd felzárkóztunk a csapatunkhoz - Jártál már erre?
- Többször is - nézett körbe - Nagyon örülök, hogy eljutottam mégegyszer. Ebből a látványból soha nem elég - nézett körbe - Te először jársz itt, jól mondom? - vonta fel játékosan a fél szemöldökét.
- Ennyire látszik? - motyogtam tarkómat vakargatva, mire ő felkuncogott.
- Nos igen... - válaszolta - Nem mindenki viselkedik ilyen izgatottan, amikor meglátja Japánt. De, nem is baj, hogy ilyen vagy - jegyezte meg, és kínos csendben sétáltunk tovább. Útunk átvezetett Tokió belvárosán, ami elég rosszul érintett. Jó, nem azt mondom, hogyha meglátok egy embert, akkor ledermedek és nem merek tovább menni, de a tömeget kifejezetten utálom. Mindig úgy érzem, hogy valaki megbámul, vagy rajtam nevet, akkor is, ha szívem legmélyén tudom, hogy milyen kicsi erre az esély. Zsebemből elő halásztam fülesemet, hogy hallgassak egy kis zenét, ugyanis az mindig megnyugtat, Igyekeztem (H/Sz) hajammal balról és jobbról is takarni az arcomat, talán egy kissé begörnyedhettem. Nem igazán tudott érdekelni, mivel csak túl akartam lenni ezen a poklon. Sietősebbre vettem a lépteimet, miközben biztattam magamat, hogy nem tűnik ki a tömegből, olyan vagyok, mint bárki más. Mélyeket lélegeztem, de aztán bekövetkezett a legrosszabb, ami be tudott: az idegenvezetőnk leállt egy magasodó, ezüstösen csillogó épületről beszélni, miközben mindenki más bőszen kattingatta kamerája gombját. Seungmin észrevehette, mennyire fesszengek mellette, és összeráncolta a homlokát, miközben maga felé fordított. Mély, érzéssel és élettel teli íriszeit a tekintettembe, lelkembe fúrta, és megragatta a vállaimat - Nézz körül - nézett rám, mire én zavartan mozgatni kezdtem a fejemet - Láttod? Több ezer ember köröskörül, és senkit nem érdeklünk. Amúgy pedig, miért adtunk ki mi egy vagyont, hogy idejöjjünk? Azért, hogy zavarban legyünk, és fesszengve haladjunk végig a világ egyik legszebb fővárosán? Nem hiszem. Azért fizetünk, hogy jól érezük magunkat és azért van idegenvezetőnk, hogy elkerüljük a kínos szituációkat. Tudom, hogy nem sokat segít, de gondolj bele! Egy nagyon sok ember, aki megtehetné egyszer az életben, hogy eljusson ide, nem törődne azzal, hogy kinézik -e a tömegből. Turisták vagyunk, nem állampolgárok, így van, vagy nem így van? - öntötte belém a lelket egy levegővel, én pedig elképedt, kissé zavart, esetleg a hirtelen és közeli szépségétől emelkedett pulzussal válaszoltam:
