Ki vagy te?

21. Rész

A varjútoll... Csak nem...!

- K-kölyök? - néztem a lényre értetlen arccal.

Végigmértem a testét. A fekete-fehér haja kicsivel hosszabb volt. Egészen a válláig ért. Íves fekete csontszarv díszelgett a fején. A szája hatalmas volt, tűhegyes fogakkal. Egészen a füléig húzódtak, amik olyan hosszúak voltak, mint a mesékből származó tünde, vagy mi, lényeknek van. A karjai, lábai rendellenesen hosszűak voltak. Rubinvörös páncél védte a vállától a hegyes, karmokba végződő ujjaig. A lábán, mely szintén a mesékből származó két lábon járó őshüllőkhöz hasonlítottak, csak sokkal vékonyabbak és kecsesebbek voltak, egészen a lábfejtől a medencecsontjáig borította páncél. Legalábbis én így gondolom, mert a nadrág még rajta volt, csak szakadtan. Felsőtestét viszont nem takarta semmi. De a bőre alatt mintha a vörös erei kígyóztak volna össze vissza, néha elhagyva a testét, amelyből azok a tüskés indák származnak. Hosszú farokkal is rendelkezett, amely a kígyókéra emlékeztetett. Legalábbis olyan simának tűnt. A tarkójától a farka végéig vörös tüskék borították. A végén meg egy hegyes csontnyúlvánnyal végződött. Vörös szemeivel engem szuggerált. Mintha alaposan végigmérne, de szinte lyukat ütött belém a tekintete, melyből semmilyen érzelmet nem tudtam kivenni.

- Kölyök... Te vagy az?

Nem ő lehetett az. Ez lehetetlen. Hátra léptem, mire ő előrébb jött. Vér borította majdnem mindenhol, de a javát az eső lemosta. Ezt nem tudom elhinni. Biztos csak leutánozta az alakját, vagy csak hasonlít rá. Hiába győzködöm magamat, a tények azok tények. Képtelen vagyok elhinni. Az az ártatlan kis kölyök, akit a szárnyaim alá vettem hónapokkal ezelőtt, itt áll előttem vérben úszva ragadozó tekintettel.

- Mi... Mi vagy te? - alig jöttek ki szavak a számon. - Miért tetted ezt?

A lény kiegyenesedett. Csak bámult engem. Miért nem támad? Miért ölte meg a társait? Ez lenne a kölyök valójában? Ez az igazi alakja? Már fájt a fejem a sok kérdéstől. Eszembe jutott a harc közte és Hashirama közt. Akkor is másképp viselkedett. Nincs idő ezen gondolkodnom. Megölte az embereimet, tehát ellenség. Előrántottam a kardomat és harci állásba álltam. Nincs más választás... Meg kell ölnöm!

Felugrottam és levegőért kapkodtam. Hol vagyok? Néztem körül egy tágas, fehér szobán.

- Oh, felébredtél?

A hang irányába fordultam.

- Hashi...rama? - kérdeztem rekettes hangon.

- Talán rosszat álmodtál? Már három napja itt fekszel kómában.

Hirtelen bevillant minden. Oda-vissza kapkodtam a fejem.

- Hol van a szörny!?

- Milyen szörny? - nézett rám értetlenül.

- HOL VAN A KÖLYÖK!? - kiabáltam.

- Hiro? Ő a szomszédos kórteremben van. - lehajtotta a fejét és elkeseredetten folytatta. - Csak ti ketten éltétek túl az osztagból. Hiro súlyos sérüléseket szerzett, te meg ki voltál ütve. Azt hittük meghaltatok. Olyan szörnyű volt az egész csatatér.

Nem szóltam semmit csak az emlékeim közt kutakodtam. Miért nem emlékszem az eseményekre? Mi történt, miután megláttam? Nem halucinálok és nem álmodok. Ez az egész a találkozásunk óta van.

- Hé, minden rendben? - nézett rám aggódva Hashirama.

- Magamra hagynál egy picit?

- Persze. - hátat fordított és kiment a szobából.

Vegyük az elejétől a dolgokat. Először a falu mellett találtam hullákat, amik másnapra eltűntek. Egy-két napra rá találkoztam a kölyökkel, nem messze a helyszíntől. Vajon az eltűnt kereskedőkhöz is köze van. Az a karmolás, ami a fán volt stimmelt a lény karmaihoz. Nagyobb volt, mint egy medvéé vagy bármely állaté. Aztán a küldetés alatt is sokszor megfordult. Mintha követne. Ha jól emlékszem ugyanúgy nézett ki, mint amit most láttam. És utána a megölt öreg és az unokája. De akkor kölyök is megsérült. Elterelés volt? Akkor is, amikor megláttam, küzdöttem vele, és utána szintén eltűntek az emlékeim. Mint most. De akkor szereztem a csuklómra sebeket is.

- Várjunk csak.

Végignéztem a testemet. Az egyik karom be volt kötözve. Letekertem a fáslit. Egy hosszú ostorszerű vágás volt végig rajta. Nem hatolt túl mélyre, de azért csípett. Ezt a lény egyik csápja okozhatta. Mi más lehetne. De az emlékek? Még az övét is megnéztem a Sharinganommal. Genjutsu! Elhitette velem. Harcoltam vele, aztán kitörölte az emlékeimet. Ez nem egy Uchiha, hanem egy szörny. És a viselkedése... Olyan fura. Sokszor viselkedett gyerekesen. Álca lehetett? De volt, amikor más ember lenne. Csendessé vált. Főleg éjszakánként. Akkor is megváltozott, amikor Hashiramával harcolt.

Megvan! Amikor beverte a fejét, akkor teljesen kifordult magából. Teljesen más lett. Egy vadállat. Utána a régi lett és tagadta, hogy emlékezne. A viselkedése is erre utalt.

- Többszemélyiség! - csak ez lehet.

A kölyöknek van egy másik személyisége, ami egy szörnyeteg. De ki vagy mi ez a szörny? Honnan jött és mit akar? És engem miért nem ölt meg eddig?

Most már tudom mit kell tennem. Kimásztam az ágyamból és elhagytam a szobám. A szomszédos kórterem ajtaja elé álltam, majd kopogás nélkül beléptem. A kölyök ott feküdt eszméletlenül. Odasétáltam hozzá. Meg kell tennem. Mindenki érdekében. Meg kell akadályoznom, hogy mégtöbb vér folyjon.

- Bátyus! Itt vagy!? - hirtelen hátra ugrottam.

- Ne ijesztegess Izuna!

- Sajnálom, de az orvosok keresnek. Még egy vizsgálatot le akarnak futtatni, utána meg hazamehetünk. Ha végeztél, kérlek feküdj vissza.

- Értem... Kicsit magamra hagynál a kölyökkel?

- Persze, persze. Bocsi, hogy megzavartalak titeket. - becsukta maga után az ajtót.

Akkor folytassuk ott ahol abbahagytam. Nem hagyhatom, hogy mégtöbb ember meghaljon.

- Sen...sei...

- !

- Úgy sajnálom...

Nem hittem volna, hogy ilyen hamar felébred. Ez így problémát jelent. Reméltem, hogy csendben sikerül, hogy ne szenvedjen annyit.

- Már féltem... hogy elvesztettelek. Kérem bocsásson meg... A többieket nem tudtam megmenteni tőle. Szörnyű vezető voltam... - itt elcsuklott a hangja és köhögni kezdett. - Nekem kellett volna...

Most arról a szörnyről próbál beszélni? Könnyezni kezdett a szeme, majd halkan sírt. Csendben álltam ott és lenéztem rá. Még csak most vettem észre, hogy a mellkasa be van kötve. Kicsit véres is volt a kötés. Ezt én okozhattam? A szívem megkezdett lágyulni, ahogy rátekintettem. Hátat fordítottam és otthagytam. Kilépve a falnak támasztottam a hátamat és a fejemet.

- Én sajnálom, hogy nem tudtam megtenni... - most az én szememből folytak a könnyek. - Olyan gyenge vagyok...