Ki vagy te?

20. Rész

- Indulás!

Erre a vezényszóra mindenki nekilódult, és megkezdődött a háború első percei. Mindannyiunk szíve hevesen dobogott. Remélem mindenkinek sikerült elbúcsúzniuk a szeretteiktől. Ez lesz a második nagy ninja háború. A csapatom legelején haladtam, mellettem a kölyök. Fekete egyenruhát viselt vállpáncéllal. A fekete-fehér maszkját az arcán viselte, nyakában meg ott díszelgett a varjú toll. Nem tudtam róla leolvasni, hogy milyen érzések kavaroghatnak benne. Félelem, izgalom vagy talán felszabadultság? Rajtam a szokásos szürke egyberuha és a vörös páncélom volt. Reméltem, hogy ezek a vérengzések hosszabb ideig távol maradnak és élhetnénk a boldog béke időket, de nem. Alig pár év telt el és ugyanitt vagyunk. Miért kellett ennek megtörténnie?

Az ajkamba haraptam. A francba. Remélem hamar túlesünk rajta.

A seregben nem csak tapasztalt shinobik vannak. Tizenéveseket is be kellett toborozni. Ez az első alkalmuk. Nehéz lehet nekik. Megesküszöm, hogy ha túl élik, akkor Konoha legnagyobb harcosai címet megkapják bátorságukért.

- Min gondolkodsz? - szakítottam meg a csendet.

- Mi? Én? - nézett rám a kölyök.

- Milyen érzések kavarognak benned?

- Hát... Nem is tudom, sensei. - mély levegőt vett és sóhajtott. - Félek. Pedig nem kéne. Nem méltó egy shinobihoz.

- Az hogy félsz még nem jelenti azt, hogy gyenge vagy, vagy esetleg méltatlan annak, hogy shinobinak mondhasd magad. Itt mindenki fél. De ezt magukba fojtják. Legyőzik ezt a félelmet, és csak előre néznek. Te is ezt teszed. Félsz, de mész tovább. Épp ezért büszke vagyok rád.

Nem láttam az arcát, de éreztem, ahogy elmosolyodik.

- Így lesz sensei. Mindent megteszek, hogy büszke legyen rám.

Elmosolyodtam és bólintottam, majd újra az útra koncentráltam.

Elhagytuk Tűzország határát, belépve Esőrejtek határaihoz. Az itteni időjárás sokkal felhősebb és hidegebb volt. Már értem, hogy honnan kapta a nevét. Ahogy bejebb értünk, megéreztük az első chakrákat.

- Madara! Mi feltartjuk őket! Egyesítsd a csapatokat Sunagakure és Esőrejtek ninjáival! - kiáltotta nekem Tobirama.

- Meglesz! - válaszoltam. - Mindenki! Kövessen!

Osztagom követve engem megkerültük az iwagakurei ninják seregét. Persze ezt nem nagyon hagyták, de Tobirama csapata fedezett minket, elválasztva tőlünk az ellenséget. Páran viszont áttörtek a védelmen és utunkat állták. Csak haladtunk tovább nem törődve velük. Kerülgettük a kunai esőket és támadásokat, de egy percre se lassítottunk. Akik a szélső csapatott alkották, nem volt szerencsés dolguk. Néhányuk elesett, de mi csak mentünk és mentünk előre. Páran nekem estek, de félre rúgtam őket az útból. Az ellenség rájött a tervünkre, így előttünk sorfalat alkodtak, hogy ne tudjunk tovább jutni.

- Védőformációt felvenni! Maradjatok mögöttem! - kiáltottam el magam.

Csapatom megállt, és egy kört alkotva, fegyvereiket előkészítve álltak. Hátulról fedeztek engem míg én elkezdtem kézjeleket formázni.

- Katon Gouka Mekkyaku! - mélyen beszívtam a levegőt majd kifújtam.

Egy hatalmas tűzhullámot küldtem az ellenség felé. Ők víz jutsuval védekeztek, így egy hatalmas ködöt alkottak. Ez a javunkra jött, így a sereg fele gond nélkül átjutott a védelmen. Parancsba adtam a kölyöknek, hogy vegye át a vezetést, és haladjon észak-nyugat felé. Bólintott, de éreztem rajta, hogy mennyire feszült. Én addig hátra maradtam, hogy megakadályozzam, hogy kövessenek, így rájuk támadtam a Susanoommal. Próbálkoztak erősen, de a páncélon nem törtek át. Már jópár tucatot elintéztem közülük. Föld típusú falakat húztak maguk elé, hogy védekezzenek. Minden irányból jöttek, és csak velem törődtek. Le akartam vágni párat bal oldalamról, de egy vízsugár megelőzött.

- Mégis mi a fenét művelsz itt!? - kiabált le Tobirama. - A feladatod az lenne, hogy előre törjetek! A mi dolgunk védeni titeket!

- Hát akkor pocsék munkát intéztetek, mert már a csapatom egyharmadát elintézték. Muszáj volt védenem a többit.

- Bánom is én! Menj a többiek után!

- Nyugi, jó kézbe adtam a vezetést. - hátat fordítottam és szaladtam a megbeszélt irány felé.

Az ég hangosan dörgött és kezdett besötétülni. Hamarosan vihar jön. Megszaporáztam a lépteimet. Elég messze lehetnek már. Talán már egyesültek is. Tisztában vagyunk az iwagakurei ninják tervével is. Ott szerepelt az ellopott papírok között, amit a kölyök szerzett. Ügyes volt, hogy erre is gondolt. Megkönnyítette a helyzetet. Iwagakure is úgy járt el, mint mi, csak ők három felé osztották csapatukat. Elsősorban minket akartak eltiporni, amiért megtámadtuk őket. Az első vonal felénk irányult. A második Esőrejtek közepén tanyázott. A harmadik meg a határaikat védte. Ennyi felé osztani a sereget hülyeség. Így még könnyebb is elintézni őket. Bár, ha egyben lenne, úgy se sikerülne nekik, mert létszámfölényben vagyunk.

Pár perc után lelassítottam és megálltam. Valami nem stimmel. Nem érzem a sereg chakráját. Sőt, csak pár emberét érzem. Egy vagy két tucatot. Ez valami csapda? Mi a fene lehet ez? Lassítva tovább haladtam. Nem tűnhetett el az egész osztag, nem? Vagy csak páran hátra maradtak harcolni. Elkezdett záporozni az eső. A látási körülmények lecsökkentek. Főleg, hogy még esteledett is.

Ahogy haladtam megbotlottam egy kicsit valamiben. Lenéztem a földre és kihagyott a szívem egy ütemet. Egy emberi kar volt a földön, leszakadva az ember testéről, ami pár méterre volt. Közelebb mentem és megnéztem a férfit. Egy konohai ninja volt. Már nem élt. Biztos itt lehetett egy kisebb ütközet. De nem úgy tűnik, mintha levágták volna a kezét. Inkább olyan volt, mintha kitépték volna. Körülbelül kétszáz méterrel arrébb romos, szétesett épületeket láttam. Egy kisebb falu lehetett. Odamentem és megálltam. A látvány, ami fogadott, borzalmas volt.

Mindenütt hullák feküdtek egymás hegyén hátán. Több száz... nem. Több ezren voltak. Az egész sereg megsemmisült. De nem csak a konohaiak. Iwagakure és Esőrejtek ninjái is feküdtek. Undorodva néztem a szétszaggatott, kibelezett hullákat. Már azt hittem elhányom magam.

Ezt ő tette. Az a szörny itt járt. Miért és hogyan? Már teljesen megfeledkeztem róla, erre visszatérnek az emlékek. Ezt nem hiszem el! Mintha egy átok lenne, ami folyamatosan követ. Most mihez kezdjek? Mit kéne tennem?

Az eső teljesen elmosta a vértócsákat. Sétáltam a tetemek közt, miközben bevillant valami az agyamba.

- Kölyök!

Egyből keresni kezdtem. Ugye túl élte? Ugye csak elrejtőzött? Csomót éreztem a torkomban. Elkapott a pánik. Már nem tudom, mennyi ideje rohangálok a hullák közt. Kerestem a tipikus, egyedi fekete-fehér haját, amit messziről felismerem, de nem láttam. Ekkor megpillantottam valamit. Odarohantam amilyen gyorsan csak lehetett. A földön egy törött maszk volt. Az a maszk, amit a küldetés alatt vett. A térdemre estem. Nem érdekelt, hogy összepiszkolom a ruhámat a sárban. Csak bámultam magam elé teljesen megtörve. Ezt az érzést utoljára az első nagy ninja háborúban éreztem, amikor Izuna halálosan megsebesült. Érzelmek tucatjai járta át a testemet.

- Segítség! - egy hangos kiáltás hozott vissza a valóságba. Egy Esőrejteki ninja szaladt felém. Mikor meglátott torkaszakadtából üvöltött. - Kérem segítsen!

Csak néztem rá csendben. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Ekkor egy tüskés csáp ragadta meg a lábánál fogva. Visszahúzta, ő meg a körmével kapaszkodott a talajba. A levegőbe emelte, majd megragadta a másik lábát is. A férfi félelmében sírt és üzöltött. A csápok leszakították a jobb lábát. A férfi fájdalmában kiabált. Ekkor egy újabb csápok jelentek meg, amik átdöfték a testét és belülről kifele öt felé hasította a ninját. Tátott szájjal bámultam az eseményeket. A férfi szájából már nem jött ki hang, csak vér ömlött belőle.

Egy hangos, állati üvöltés túlkiáltotta még a dörgő eget is. Erős lépteket hallottam, amik felém jöttek. A törmelék még eltakarta a testét, amíg könnyűszerrel rá nem mászott. Megláttam a lényt teljes valójában. De ami igazán szemet szúrt, az a varjútoll volt a nyakán.