𝕻𝖘𝖞𝖈𝖍𝖔 𝕿𝖔𝖜𝖓|𝕽𝖎𝖛𝖊𝖗𝖉𝖆𝖑𝖊 𝖕𝖗𝖊𝖋𝖊𝖗𝖊𝖓𝖈𝖊𝖘 & 𝖔𝖓𝖊𝖘𝖍𝖔𝖙

𝖂𝖊'𝖑𝖑 𝖆𝖑𝖜𝖆𝖞𝖘 𝖋𝖎𝖓𝖉 𝖊𝖆𝖈𝖍𝖔𝖙𝖍𝖊𝖗|𝕮𝖍𝖆𝖗𝖑𝖊𝖘 𝕾𝖒𝖎𝖙𝖍

Mini series pt. 2

Idő: 2009 (Charles tizenhét, Maya nyolcéves)

Charlesnak már csak egy éve maradt a Nővéreknél, épp ezért szinte biztos volt benne, hogy már senki nem fogja örökbefogadni. Nem is látta sok értelmét maradni, így szökést tervezgetett. Közben pedig eszébe jutott, hogy ha kijut, talán felkereshetné a családját, hátha legalább azt megtudná, miért nem akarták őt.

Charles tudta, hol találja a papírokat, már csak azt kellett kitalálnia, mikor törjön be a helyiségbe.

Végül, egy vasárnap éjjelen lopakodott végig a folyosón, majd próbálta feltörni a zárat. Még őt magát is meglepte, mikor sikerrel járt. A helyiségben fém, fiókos szekrények voltak. Az elejükön kis címkék jelezték, milyen kezdőbetűvel rendelkező gyerekek aktái lapulnak benne.

Charles hamar megtalálta az S betűs fiókot, óvatosan kihúzta, és észrevette, hogy a mappája valamivel vastagabb, mint a többieké. Mikor kivette, és kinyitotta, rájött, azért, mert sokszor próbált megszökni, és mindet dokumentálták. Őt magát viszont egyetlen dolog érdekelte. Vagyis kettő. Azonban nagyot kellett csalódnia. Az anyja és az apja neve, meg bármilyen részlet helyett csupán az anyja neve állt a születési papírján. Azt a lapot gyorsan kiszedte a mappából, amit visszatett a helyére, és gyorsan elhagyta a helyiséget.

A szobájában síri csend volt. A szobatársa betöltötte a tizennyolcat, így már nem lakott ott, és nem költöztettek mellé mást. A takaró alá bújt, zseblámpát kapcsolt, majd újra és újra átolvasta azt a kevéske adatot magáról, és közben próbálta elképzelni, milyen lehet az anyukája, s remélte, ha megtalálja, örömmel fogadja. Remélte, hogy végre lesz családja.

Egyszer csak valaki lehúzta róla a takarót, mire Charles rémülten kapta fel a fejét. Azonban csak a kis Maya állt az ágya mellett.

– Szia. Te mit csinálsz itt? – kérdezte halkan Charles. – Aludnod kéne.

– Neked is.

– Jó, igazad van. De mit csinálsz itt?

– Nem tudok aludni. Csend van, és félek – mászott fel Maya Charles mellé az ágyra.

– Jaj, te! – ölelte magához mosolyogva.

– Mi az? – mutatott a kislány a papírra.

– Ez az enyém. Én... megszököm majd. Meg akartam tudni anyám nevét, hátha... befogad.

– Miért mész el? Lehet még örökbe fogadnának téged.

– Ugyan... jövőre tizennyolc leszek. Az ekkorákat már nem fogadják be – vont vállat.

– Veled mehetek?

– Eszedbe se jusson! Kilenc éves vagy. Neked még van esélyed egy családra. Ne dobd el magadtól. Maradj csak! – adott puszit a homlokára Charles.

***

~Maya

– Jaj, hadd menjek veled, kérlek! – könyörögtem neki egy éjjel, mikor már összepakolta a holmijait is, és indulni készült.

– Maya, felejtsd el! – guggolt elém mosolyogva. – Érted holnap jönnek. Családod lesz. Nagyon kedves emberek. Jó helyed lesz náluk.

– Akkor gyere te is! Neked is jó helyed lenne.

– Maya, ezt te még nem érted. A nagyobbak már senkinek nem kellenek. Én nem kellek senkinek. Ezért kell megpróbálnom anyámnál. Ha pedig... nem akar látni, megleszek egyedül.

Szipogva néztem rá, majd szorosan megöleltem.

– Nekem kellesz. Szükségem van rád.

– Ez édes. Majd... ha tehetem, megkereslek, és mesélhetsz a csodás családodról – nyomott puszit a hajamba.

– Képzeld, a leendő nagyszüleimnek van egy nagy farmja sok állattal! – mosolyogtam rá.

– Remekül hangzik. Tudom, mennyire szereted az állatokat – simította meg a hajam könnyes mosollyal. – Jó helyed lesz ott. Nekem viszont mennem kell. De ígérem, mindig meg fogjuk találni egymást.