Karácsonyi Ének [Éjfél-verzum II.]

II. A múlt

– Jajj, ne csináld már! Nyisd ki a szemed!

Lassan puhatolózva Nico felemelte fejét. Sötét utcán állt, amit egyetlen villanypózna világított meg. A levegő ismerős volt, bár nem emlékezett, honnan. Hideg, szellős, egyáltalán nem olyan meleg, mint Új Rómában. Kövér hópelyhek szállingóztak a levegőben, hogy aztán a földön levő latyakba olvadjanak. Mindkét oldalon félhomályos házak sorakoztak, Nico hallotta a jobb oldaliakból szűrődő halk zenét. Torkában gombócot érzett, szemei elkerekedtek, mintha valaki gyomorszájon vágta volna.

– Hol... hol vagyunk?

– Nem ismered fel a helyet? – hümmögött Apolló. – Gondolom, rég volt már. Karácsonyeste van, 1939-ben.

Nico levegőért kapkodva nézett az istenre. – Mi...?

– Nos, úgy értem, nem igaziból vagyunk ott – vont vállat. – Inkább amolyan emlék-kapcsolat Hüpnosz hálózata lévén. Nem is igazán számít. Velencében vagyunk, Olaszországban. December huszonnégy, 1939.

A fiút hirtelen kirázta a hideg, aminek semmi köze nem volt a fülében süvöltő szélhez. Azonnal elfordult a házaktól és az ellenkező irányba trappolt.

– Nem akarok itt lenni. Vigyél vissza!

Apolló sóhajtott. – Nem mehetsz arra – trillázta ide-oda toporogva.

– Csak figyelje! – De épphogy kimondta, Nico valami keménybe ütközött. Pislogva, óvatosan felemelte kezét; mintha egy fal lett volna előtte, de nem látott semmit.

– Addig tart az emlék – mondta a napisten. – Nem mehetsz ennél visszább.

Hádész fia fintorogva megpördült, majdnem megcsúszott a havon. – Mi értelme volt idehozni engem?

Válaszul Apolló egy házra mutatott, amiből a többinél erősebb fény szűrődött ki az utcára; minden más otthon ködös, vagy mintha statikus felvételről látszana, ez azonban tisztán kivehető volt.

– Azt szeretném, ha benéznél azon az ablakon.

A fejét rázva Nico azonnal a láthatatlan akadálynak hátrált. – Nem. Felejtse el!

– Ugyan, Nico! Közel sem olyan ijesztő ez ahhoz képest, amit apád szán neked Karácsonyra.

– Azt várja, hogy kövessem, mikor elrabolt és visszaküldött az utolsó helyre, ahol lenni szeretnék!

– Tudom, hogy nagy veszteségek értek ezen a helyen. Még mindig emlékszem, Maria halála milyen hatással volt a bácsikámra...

– Ki ne ejtse a nevét! – fakadt ki Nico. Karjait szorosan összefonta maga előtt, hátha az melegséget nyújt. Fogai vacogni kezdtek. – Csak ne...

Apolló felvonta szemöldökét. – Nem hittem volna, hogy a fiam egy ilyen gyáva nyuszit választott partnerének.

Erre a fiú automatikusan nyúlt a kardjáért, az azonban hátramaradt nyolcvan évvel később. – Mit mondott?!

– Még a saját múltjával sem tud szembenézni – énekelt az isten látványosan gesztikulálva. Mozdulatai fájdalmasan Willre emlékeztettek, akinek fogalma sem volt, mi történik most, valószínűleg egyáltalán nem is gondolt Nicóra. Ettől maró érzés támadt a mellkasában, alig bírta megállni, hogy lerogyjon a fal tövében és kezeibe temesse az arcát. A férfi folytatta: – Az alapján, ahogy Will beszél rólad, azt hihetnénk, rettenthetetlen és hatalmas istenség vagy, mint én. Talán rosszul ítélt meg.

Nico tudta, Apolló mire játszik. Az utolsó dolog lett volna, hogy engedelmesen a bábjaként viselkedik, és mégis...

– Ha végigcsinálom visszavisz Willhez?