Karácsonyi Ének [Éjfél-verzum II.]

I. Prológus

– Utálom az ünnepeket – morogta Nico ahogy levetette magát húga mellé az étkezőasztalnál. Hazel kuncogott.

– Neked is jó reggelt, Nico.

A fiú lepöckölt egy zöld zseléscukrot az asztalról. – Mármint, a Karácsony egy keresztény ünnep! Miért csinál belőle mindenki akkora ügyet?

– Ugyan már, Nico! – sóhajtott a lány. – Karácsonyról van szó! Nézd, milyen boldog mindenki! Ez nem elég ok az ünneplésre?

– Nem – puffogta határozottan. – Egy hülye szokás, és én nem veszek részt benne!

– És mit szól ehhez Will?

Erre Nico erősen elpirult és a válla fölött pillantgatott hátra, mintha Apolló fia bármelyik pillanatban mögötte teremhetne. – Semmit! – fordult vissza gyorsan, fenyegetően nézve testvérére. – Nem vagyok a tulajdona, tudod?

– Ó, Nico, annyira papucs vagy, szörnyű...

– Tessék? – tátogott rá értetlenül. Hazel szemforgatva leeresztette szendvicsét.

– Mi volt a tegnapi vacsoránál? – Megköszörülte torkát és mély, elváltoztatott hangon folytatta: – „Hé, Nico? Késő estig fogok dolgozni, szóval hoznál nekem a maradék lasagnából, amit csináltál?" Te meg elpirulva mondtad, hogy hatra ott leszel – bökte arcon bátyját. – Papucs.

Nico félre hessegette. – Jól van, jól van! Megértettem! De attól még nem kényszeríthet bele ebbe! Tudtad, hogy jelentkezett Télapónak? És azt akarja, hogy én meg az egyik manója legyek!

– Ez nagyon aranyos – vigyorgott a lány.

– Nem aranyos! – sziszegte Nico. – Inkább kínos! És nem fogok a vérfagyasztó hidegben ácsorogni Új Róma közepén, csak hogy Will megkérdezhessen pár kölyköt, mint akarnak egy ünnepre, ami nem is illik a kultúránkba!

– Úgy tűnik, valakinek „két számmal kisebb a szíve" – piszkálta tovább csilingelő hangon Hazel, miközben újra magához vette a szendvicset. – Komolyan, Nico, csak egy nap. Will nagyon izgatott. Én is izgatott vagyok. A francba is, az egész város izgatott! Csak tedd meg.

A fiú összefonta karjait. – Nem fogom. Régen tiszteltek engem – sőt, féltek!

– És most egy kis karomtalan cicus vagy. Amúgy aranyos pulóver.

– Látod?! – intett a fiú az undorító zöld-piros ruhadarabra grimaszolva. – Pontosan erre gondoltam! Will vett rá, hogy felvegyem!

– Hogyan tudott rávenni?

– Uh... – Arca teljesen felhevült. – Ő... ühm...

– Mindegy. Ha ilyen fejet vágsz, nem akarom tudni.

Nico ellenállt a kísértésnek, hogy elrejtse vöröslő arcát, vagy beolvadjon a mögöttük bőségesen rendelkezésre álló árnyékokba. – Fogd be!

Hazel vállat vont. – Csak nyeld le a békát! Ősszel elmentek Seattle-be kettesben, nem? Valószínűleg sok ilyen hülyeséget meg kell majd tennetek egymás kedvéért.

Erre a srác hörögve az asztallapra ejtette fejét. – Ölj meg, most! – De húga mindössze megpaskolta a fejét, evés közben aztán egy karácsonyi dalt kezdett dúdolni, ami egyenesen gyötrelmessé tette Nico hangulatát.

– Nico! – kiáltotta valaki. Hezitálva felemelte fejét az asztalról, épp idejében, hogy láthassa Jászon Grace és Percy Jackson téli ruhába bugyolált párosát. – Kölcsönkérhetünk egy percre?