3.07

589 41 12
                                    

*2 hónappal később*

Végig, szinte egész nap Thomas mellett voltam és csak nagyon nyomos indok miatt hagytam el a szobáját. Éppen az asztalon pakolásztam, amikor hirtelen felült az ágyon és fájdalmasan felszisszent.

-Óvatosan. Még nem gyógyult be a sebed. -siettem mellé és a hátára tettem a kezem.

-Hol...hol vagyunk? -nézett rám összezavarodva, miután felmérte a kis fából készült elsősegély kunyhót.

-Ezt inkább a saját szemeddel kell látnod. -mosolyodtam el. -Majd segítek a járásban. -erre csak bólintással reagált és hagytam, hogy átvesse a kezét a vállamon és együtt talpra álltunk. Lassan és biztos léptekkel elindultunk az ajtónak funkcionált lepedő irányába, és ahogy kiléptünk azonnal Thomas arckifejezését figyeltem.

A fiú ledöbbenve tekintett körbe a Paradicsomunkon, ami a kontinensektől és a problémáktól távol, a tenger közepén helyezkedett el.

-Mi ez a hely? -nézett le rám kíváncsian.

-Ez az új, biztonságos otthonunk, amit a Jobb karral együtt értünk el. -itt teljesen érthetetlen fejjel méregetett. -Hosszú történet. Majd a többiek a táborban elmesélik. -biccentettem a kevés, kis épületek körében álló területre, ahol már a távolból lehetett látni a sok dolgos kezet. Szintén lassan elindultunk az említett cél felé, amit alig közelítettünk meg a barátaink azonnal, szinte mindent eldobva siettek felénk. Ahogyan megálltunk Thomas elengedett és azonnal erősen magához ölelte Minhót és Newtot. Boldog mosollyal néztem a három barát "fiús" ölelését, miközben mellém lépett Vince, a Jobb kar volt parancsnoka és féloldalasan átkarolta a vállamat és ő is a fiúk egymásra találásának jelenetét követte nyomon.

***

Töviről, hegyire elmeséltünk mindent Thomasnak este a tábortűz mellett, ahol gyerekek, felnőttek boldogan beszélgettek, nevetgéltek, játszottak. Már nem is figyeltem a mi kis csoportunk szó váltásait csak a környezetembe tekintettem körbe és szinte könnyek gyűltek a szemembe a tudatól, hogy végre mindennek vége és boldogan élhettünk itt tovább. Messze a civilizáció gondjaitól.

Nem is jeleztem a többieknek a távozásomat csak felálltam a földről és elindultam le a tenger partra, távol a tábor zajától. Már annyira közel megálltam a homokban, hogy a hullámok elérték a lábamat. Már 2 hónapja vagyunk itt, de most sem tudtam megunni a naplementét. Gyönyörű volt, ahogyan a világító korong lassan a tengerbe tér nyugovóra. Miközben néztem a csodálatos természetet, újra és újra lejátszottam a fejemben a múltat. Sok halál, kegyetlenség, menekülés, aminek mára vége és örökre a homályba veszett. Egyedül Chuck, az én legjobb barátomat nem tudtam elfelejteni. Még akkor is eszembe jutott a boldog, vicces kisfiú arca és úgy konkrétan az egész lénye, miközben a VESZETT-nek dolgoztam. Ő volt az oka annak, hogy meggyűlöltem az egész rendszert, ami nekem köszönhetett mindent. Még most is felemészt a bűntudat.

-Bárcsak itt lennél most velünk Chuck. -sóhajtottam fel fájdalmasan és szomorúan tekintettem fel az égre.

-Biztos tetszene neki ez itt mind. -hátra pillantottam a hangtulajdonosára, aki csatlakozott mellém. Fura volt hallani Minho hangját 2 hónap után. Igen, mióta ide érkeztünk azóta nem váltottunk így kettesben egy szót sem, aminek nem igazán tudtam meg az okát, de úgy voltam vele nem zaklatom, ha nem akar velem beszélni.

-Igen. Mindenkit felvidítana hülyeségeivel. -nevettem fel és felé fordultam, csak akkor vettem észre, hogy végig engem figyelt. Pár perc erejéig összekapcsolódott a tekintettünk és addig nem is szólaltunk meg, de ezt ő megtörte.

-Már rég beszélni szerettem volna veled, csak nem tudtam hogyan kezdjek bele. -vakarta zavarában a tarkóját és mindig lefelé pillantgatott.

-Nyugi. Nem harapom le a fejedet. -nevettem egy aprót, hogy oldjam a feszültséget, amit szemmel láthatólag sok volt benne.

-Sok mindenről megkérdeztem Brendát a múlt kapcsán, amikre nem emlékszek és...hát nem sok jót mesélt arról az időkről, amikor szó szerint szekáltalak és bántalmaztalak. -tett felém egy lépést. -A lényeg, hogy mindent sajnálok...Igaz nem emlékszem mit-miért tettem a múltban, de egy valamiben biztos vagyok. -itt már teljes egészében előttem állt és összekulcsolta a kezünket. -Ha én valakit piszkálok azt nagyon jó barátomnak tekintek...egy bizonyos lány esetében pedig a szerelmemet fejezem ki. -nézett mélyen a szemembe. -Clara én...veled akarom elkezdeni az új életünket, mert nem tudnék nélküled élni. -teljesen ledöbbentem a szavain és nem is tudtam szóhoz jutni sem. -Persze megértenélek, ha a múltban történtek után most jól...-nem hagytam, hogy a végére érjen, mivel az ajkaira tapadtam. Először nem igazán bírta viszonozni, de utána minden érzelmet bele sűrítettünk abba a pár percig tartó csókunkba. Levegő hiányában szétváltunk, de nem távolodtunk el a másiktól, helyette egymásnak döntöttük a homlokainkat.

-Bármi is történt a múltban az már ott maradt. A jövő számít, amiben csak veled akarok lenni. -suttogtam alig hallható hangon. Lassan feltekintettem rá és pont elkaptam egy elég nagy boldog mosolyt az arcán, majd ő is a szemembe nézett és most már mind a ketten mosolyogtunk. Egy óvatos mozdulattal a karjai közé vont és így egymást ölelve néztük végig a naplementét.

Soha nem gondoltam volna, hogy az a fiú, aki kicsi koromban az életem tönkretevőjének gondoltam, végig azért bánt velem úgy ahogy, mert szerelmes volt belém és most ennek a fiúnak a karjaiban nézem a Napot, ahogyan a horizont alá bukik és ezzel a fiúval kezdem el a közös jövőnket, ami meg annyi kalandot és rejtélyt tartogat a számunkra.

✿༺ 𝐸𝓃𝒹 ༻✿

𝙴𝚗𝚎𝚖𝚒𝚎𝚜 𝚝𝚘 𝚕𝚘𝚟𝚎𝚛𝚜Where stories live. Discover now