3.01

493 36 2
                                    

2 napja, hogy megérkeztünk az utolsó városba, ahol én vissza csöppentem a régi életembe. Azóta Thomast és a többieket nem láttam, aminek az egyik oka, hogy nem azon a részlegen dolgozom, ahol ők tartózkodnak. A másik meg nem bírtam elviselni a gyűlölködő és megvető pillantásaikat. Nem is értem mi mást vártam. Hiszen elárultam őket. Minél több időt töltöttem a régi életem mindennapjaiban, annál több emlék tért vissza a múltamról.

Reggel elég korán ébresztett az órám. Felülve az ágyból bele bújtam a papucsomba és ki is csoszogtam a konyhába, ahol egy bögre kávé és egy csokis péksüti társaságában álltam meg a hatalmas konyha ablak előtt és néztem a lassan életre kelt várost. Az emberek maszkokban és láthatatlanul igyekeztek a munkahelyük felé. Keserűség öntött el a tudattól, hogy még mindig nem volt meg a Kitörés elleni ellenszer. Még egy darabig csodáltam a magas épületek szépségét, majd elindultam a fürdőbe felfrissíteni magam.

***

A tegnapi naphoz képest hamar elértem a VESZETT főépületének a bejáratát, amin már rutinosan léptem be. Fehér köpenyes orvosok, biztonsági emberek, irodisták és magas rangú emberek fordultak meg a hallban, ahol az ismerősök vagy a munkatársak beszélgettek. Figyelemmel követtem az apró szóváltásokat, nevetéseket, amin én is elmosolyodtam. Az utam a lifthez vezetett, ami hamar meg is érkezett a földszintre. Beléptem a kis helyiségbe, majd a 10.-dik gombját megnyomva be is csukódott azonnal. Idegesen doboltam a lift oldalán. Még a munkaidőm letelte előtt a feletessem mondta, hogy a mai nap akar velem beszélni Paige kancellár, ami nem igazán a megszokott dolog.

A lift csillogó felületének köszönhetően, újra erős kontyba fogtam fel a hajamat, a fehér blúzomat és a blézeremet kisimítottam, majd a szoknyám következett. Pont a megérkezésére szedtem magam teljesen rendben, de attól elég idegesen lépkedtem a kancellár irodája felé. A magas sarkú sarka csak úgy kopogott a padló felületén. Az ajtaja előtt még vacilláltam, de bátorságot vettem magamon és bekopogtam az ajtón. Ahogy érkezett a válasz be is léptem az ajtón.

-Jó napot Paige kancellár. -álltam meg az asztala előtt és magam mögé helyeztem a kezemet.

-Üdvözlöm Miss. Agnes. Örülők neki, hogy tudott időt szakítani a rengeteg teendői között erre a beszélgetésre. -helyezte le maga elé a sok papírt, amit eddig a kezében olvasgatott az érkezésemkor. A szívem hevesen kezdett el kalapálni a mellkasomban.

-A kancellárra mindig van időnk. -eresztettem egy kicsit ideges mosolyt. Egy apró kis mosoly ült ki a szája szélére, majd felkelt a székéből és elém lépett.

-Tudom, hogy egy kicsit ideges, mert magát még soha nem hívattam, de nem kell idegeskednie. -helyezte a vállamra a kezét. -Csak gratulálni akartam az A7-ből kihozott Változok miatt. Soha nem gondoltam volna, hogy sikerül az egyik legjobb jelöltből kihoznunk bármit is. Már teljesen lemondtunk róla, de a maga remek ötlete megmentette az életét.

-Köszönöm kancellár. -egy aprót bólintottam mellé és közben próbáltam kiűzni magamból az érzéseket Minho említése kapcsán.

-Még annyi feladata lenne, hogy sajnálatos módon Mrs. Smith már nem a csapatunk tagja, ezért az orvosi tudása miatt elő léptetem főorvossá. -ettől felcsillant a szemem és nagy boldogság öntötte el a testemet. -Most már Dr. Brown lesz a feletesse.

-Köszönöm szépen. -mondtam egy nagy mosoly keretében és éppen megakartam kérdezni, hogy indulhatnék-e, de a szavamba vágott.

-És ön fogja tájékoztatni az alanyokat a további dolgaikról. -e kijelentéstől megfagyott bennem a vér, de erre csak egy rendben-t vágtam rá és el is hagytam az irodát.

***

Rengeteg papírral a kezemben és négy biztonsági ember mellett haladtam az útvesztő és a perzseltföld túlélői részlegéhez, ahol az én barátaim is voltak. Igaz ők gyűlölnek tiszta szívükből, de én ugyan úgy szerettem őket. Csak kár, hogy soha nem értenék meg miért kell ezt tennem. A közös helyiség ajtaja előtt megálltam és megvártam míg az egyik testőröm kinyitja előttem az ajtót, amin másodiknak léptem be. Az őrök körében álltam és onnan néztem körbe a helyiségben tartózkodó gyerekeken. Sokakon még friss sebek díszelegtek, mások már tiszta ruhában figyelték az érkezésünket. A szemem lassan meglátta a volt csapatom társaságát, de sokáig nem néztem őket, inkább előhalásztam a dosszié legmélyéről az előre megírt beszédet.

-Először is gratulálni szeretnék a próbák teljesítésére. Tudom sok veszteségen mentettek keresztül, de a VESZETT nevében is mondhatom, hogy a próbák végleg véget értek. Most a megszerzett eredményeket vizsgáljuk meg, maguk pedig viszonylagos teljes életet élhetnek itt a falak biztonságában. -próbáltam néha szemkontaktust tartani a többiekkel, hogy elhiggyék a szavaimat, de a szívem legmélyén tudtam, hogy úgy sem hisznek nekem. Ennyi borzalom után nem is csodálkozom ezen. -Hamarosan hozzák az ebédet a munkatársaim és holnap, azaz 9 órakor a biztonsági csoport értük jön és egy félórás orvosi vizsgálaton fognak átesni. Köszönöm a figyelmet. -helyeztem vissza a papírt a helyére és a dossziét újra magamhoz szorítottam. Még egy utolsó pillantással végig tekintettem a szerencsétlen gyerekeken, amikor a tekintettem találkozott a Minhóéval. Újra rabul ejtettek a barna szemei, de most boldog csillogás helyett a megvetés és a gyűlölet áradt belőlük, de ami a legjobban fájt az a minimális fájdalom, ami csillogott a szeme hátterében. Nem tudtam tovább őt nézni, így intettem az embereimnek és hátra hagytuk a kis csoportot.

𝙴𝚗𝚎𝚖𝚒𝚎𝚜 𝚝𝚘 𝚕𝚘𝚟𝚎𝚛𝚜Where stories live. Discover now