𝙴𝚗𝚎𝚖𝚒𝚎𝚜 𝚝𝚘 𝚕𝚘𝚟𝚎𝚛𝚜

1.

Egyedül a vízre emlékszem. Ahogy a sötét mélységből emelkedek egyre feljebb és feljebb, aztán végre hatalmasat lélegezhettem az életet adó oxigénből, persze közbe a tüdőmbe került vizet köhögtem fel, miközben alattam a hideg, fém felvonó egyre magasabbra vitt. Gyorsan emelkedett és ennek köszönhetően képtelen voltam talpra állni. Körülöttem rengeteg tárgy helyezkedett el, amit csak néha láttam a gyér megvilágítású alagútban. Hol jobbra, hol balra dőltem miközben sikítani szerettem volna, de minden hang a torkomon akadt. Nem tudtam hogyan kerültem ide, sőt azt se tudtam ki vagyok. Egyedül a nevem csengett az emlékeim sötétségében. Clara. De más, ha rá görcsöltem volna se jutott volna eszembe.

A felvonó örült sebességgel száguldott a magasba, de egyszer csak nagy lendülettel megállt, ami nem volt egy kellemes élmény. Most jobban feltudtam mérni a környezetemet és rögvest egy kést szúrtam ki tőlem nem messze. Fogalmam sem volt hogyan kerülhetett oda, de valami legbelül azt súgta, hogy szükségem lehet rá. Reszkető lábbakkal sikerült talpra állnom és még a fejem felett zöldre váltó fény előtt megmarkoltam és vissza ülve a hátam mögé rejtettem. A felvonó teteje lassú nyitódásnak indult, a másik oldalról hangos beszélgetések ütötték meg a fülemet.. Egy valamiben biztos voltam. Nem tudom hová kerülők, de az biztos hogy senkiben sem fogok megbízni.

A tető végleg teljesen kinyílt és az erős napfénynek köszönhetően, meg a sötétben töltött időnek is, hunyorogva néztem a rengeteg emberi alakra, akiknek az arcát igaz nem láttam, de a hangokból elég hamar leszűrtem, hogy fiúktól származik.

-Nézzétek ez egy csaj!

-Kizárt.

-Szerintem csak egy srác kicsit lányos vonásokkal.

-Ilyen látványos vonásai még Henrynek sincsenek. -ezen páran jót nevetek míg én egyre jobban kezdtem elveszíteni az önuralmamat. Bár az sem segített a helyzetemen, amikor valaki kivált a tömegből és leugrott hozzám. Reflexszerűen hátra hőköltem miközben a hozzám csatlakozó szőke fiú nyugtatólag maga elé emelte a kezét.

-Nyugi. Nem kell tőlem félned. -tett felém egy lépést.

-Állj! Jobban teszed, ha ott maradsz. -a fenyegető hangomtól én magam is meglepődtem, de az előttem álló fiú is.

-Figyelj, megértem, hogy félsz, de mint...-hirtelen lángolt fel bennem a bátorság és ellökve magam a rácstól megálltam előtte és a torkának szegeztem a kést.

Meglepettség tükröződött a barna szemeibe, de nem félemlítettem meg.

-Hol vagyok? -próbáltam fenntartani a bátor lány képét, miközben minden porcikám remegett.

-Ha nem szorítanád a torkomhoz azt a kibökött kést akkor talán el is mondanám. -kicsit meglepett a válaszával és le is fagytam tőle, de arra már sikerült feleszmélnem, amikor az egyik társa éppen készült a segítségére sietni.

Hivatalosan is be pánikoltam és az előttem halál nyugodt szőke srácot leütöttem, a legközelebbi ládára felküzdöttem magam és jó néhány döbbent fiút félre lökve futottam messze tőlük. Eszembe sem jutott felmérni a helyett, amiből csak fákat, épületeket és egy hosszan húzódó szürke valamit észleltem. Próbáltam egy biztonságos helyett keresni, de nehezen ment a minden irányból felém közeledő fiúktól.

Az utolsó percben láttam meg egy magas torony szerűséget, ami tőlem pár lépésnyire helyezkedett el. Minden erőmet a futásba ölve rohantam a létrához, amin sikeresen és időben felmásztam. Persze jöttek volna utánam, de ami a kezem ügyébe került rájuk dobáltam.

-Hagyatok békén! -emeltem meg a hangomat, hogy a tudatuk legmélyére is eljusson.

-Hallottátok a hölgyet, hagyjuk. Majd lejön! -ez a szőke srác hangja volt. A parancsát teljesítették és minden kíváncsi tekintett eltűnt a torony körül. Én meg a lábaimat a mellkasomhoz húztam és próbáltam rájönni, hogy mi lehet ez a hely és miért vagyok én itt.