Teen avengers - Amelia Rogers

2.5

Egy valamibe tényleg belejöttem az egyedül töltött időm alatt; a lopózkodásba. Olyan csöndes vagyok, hogy a legjobban szemfüleseknek sem tűnhet fel, hogy egyáltalán a közelben járhatok.

Még Peternek sem.

Pedig ő aztán elég figyelmes. Azt hiszem, most túlságosan elvonja a figyelmét a szerelem, hogy észrevegye. A vigyorát csodálom, ami egész edzés alatt feltűnik száján.

– Ennél még a nagynéném is gyorsabban futna le egy kört! Hajrá-hajrá, adjatok neki!

A többiek már levegőt sem kapnak. Nyilván őket is jobban lefoglalja jelenleg a saját problémájuk, hogy mindjárt kiköpik a tüdejüket is. Egy órája tart már az egész, ha nem több ideje. Nekem viszket a tenyerem, attól az izgalomtól, ami elfog. Nagyon ajánlom a barátomnak, hogy ne akarja őket már túl sokáig izzasztani, mert mindjárt kiugrok a bőrömből, annyira szeretnék edzeni.

És azt nem szabad, amíg ők itt vannak.

– Komolyan? Többször kéne elmondanom nektek?! Nyomás!

A fekete edzőszettjében csak dögösebb a szokásosnál, a haja még kusza, biztos azért, mert teljesen összeborzoltam neki reggel, mikor elköszönt.
Kicsit összébb húzódok a rejtekhelyemen, ujjaim tördelésével kezdem szórakoztatni magam.

– Meddig futunk még?

– Alex, fogd be a szádat! – Morganen jól látszik, hogy le fogja ütni a fiút, ha még egy nyikkanás kijön belőle.

Tovább szaladnak, Ava egész ügyesnek tűnik, egyáltalán nem fáradt el, leglalábbis nem mutatja kifelé. Kicsit gyorsabb tempóra kapcsol, nagyon koncentrál. Valami nyomhatja a lelkét, mert alig reagál az edző szavaira.

– Ha Strange visszajön a felnőttekkel, mit fog látni? Hogy képtelenek vagytok alap dolgokra?

Megnyomja a kütyüt kezében, sípszó vet véget a srácok szenvedésének.

– Ennyi, többet ne is fussatok, édeskevés, amit ma nyújtottatok. Tűnjetek a szemem elől most már!

Ilyen gyorsan még nem láttam a srácokat elszivárogni, bár ugyanakkor, már jó ideje nem láthattam őket csak így, gyakorlás közben.

Hogy mennyire hiányzott ez nekem! Kicsit hihetetlen is, hogy minden visszaállt a régi kerékvágásba.

Lehet, hogy ezért nem volna szabad annyira elkényelmesednem. Hiszen, semmi sem az, aminek látszik. Ha túl nagy a csönd, az mindig rosszat jelent.

Peter a kulacsát szájához emeli, két korty után ő is a lift felé veszi az irányt. Mikor belép a szürke szerelvénybe, az becsukódik, és hangokat kiadva indul el, feltehetőleg a szobája irányába.

Még úgyis lezuhanyzik, és reggelizik, mielőtt a szobámba menne. Az egy óra lesz. Annyi bőven elég nekem.
Kimászok a kis zugomból, kinyújtózkodom, bár a legyengült szervezetem nem enged sokat.

Ezért is fontos, hogy minél gyorsabban visszalendüljek a formámba! Ki tudja, mit hoz a jövő. És nem lehetek gyenge. Most már tényleg nem.

Nagy levegőt veszek, hagyom, hogy átjárjon a kellemes izgalom. Óvatosan állok neki a kezdő gyakorlatoknak, mindent kétszer olyan lassan csinálva, mint azelőtt.
Viszont az adrenalin továbbra is úgy pumpál, hogy nem vagyok képes abbahagyni. Nem tud megállítani senki.

A végtagjaim szinte könyörögnek, hogy kíméljem őket, de én már a géphez lépek, bekapcsolom azt. A szerkezet hangosan puffog, a karok már lendülnek is. Még elég messze állok tőle, hogy ne kelljen közbelépnem, a szívem eszeveszettül dobog. Meglendítem az egyik karomat, egy rúgást mérek a kütyüre, ugyanazzal a mozdulattal egy szúró érzés is előtör, marni kezdi a lábamat.