Teen avengers - Amelia Rogers

5.

– Nagyon vigyázz magadra! És ígérd meg, hogy bármi is történik, felhívsz – simít végig karomon apa, ahogy az ajtóban állunk. Bármennyire is erőlködik, könnyfátyolba borult szemeit még szomorkás mosolyával sem tudja elrejteni.
Kellemetlen érzéssel kapkodom a szemeimet a többi tini közt; leginkább azt lesem, melyikőjük fog még azért is kiröhögni, mert az apám meghatódik a búcsúzkodásunk közben.

Aztán észreveszem Ava szemében is a fájdalmat, félelmei mintha felszínre törnének és ki lennének írva az arcára. Nem sokkal később pedig már halk sírásba is kezd, ahogy anyukáját szorosan közrefogja kezeivel.

Így sokkal nyugodtabban kezdek ölelkezni én is.

– Megígérem. Egyébként is nemsokára találkozunk! – Próbálom vígasztalni, érzékeltetni vele, hogy nem tart örökké a távollétünk egymástól.

– Peter mindenben a segítségedre lesz, ha hirtelen adódik valami baj, neki szólj!

Csak bólogatok, és addig szorítom a hátánál, amíg ő el nem tol magától.

– Szeretlek apa!

– Én is nagyon szeretlek, tökmag – mosolyodik el, majd egy nagy levegőt véve elengedi kezeimet. Aztán a nadrágja zsebében kezd kotorászni.

Érdeklődve figyelem tenyerét, amibe utána valamit belerejt, és felém nyújtja karját.
Arcára pillantok, ami egyértelműen arra bíztat, hogy nyissam ki összecsukott kézfejét.
Ahogy ezt megteszem, kissé értetlenül nézek újra szemeibe, ugyanis egy nyakláncon lógó üvegcsét látok.

– Ebbe a fiolába egy darab ametiszt kristály van belerakva. – Ismét nagy levegővétel következik, arcán végigfolynak a könnycseppek. – Még anyád kapta tőlem a születésnapjára, mert köztudott volt róla, hogy ez a kedvenc kristálya. Odavolt ezekért a cuccokért – neveti el magát enyhén, ami engem is mosolygásra késztet. Meg is fordulok gyorsan, hogy a nyakamba tudja csatolni az ékszert. Mikor visszanézek felé, ámulkodva figyeli az arcomat. – Pont úgy nézel ki, mint ő ilyen idős korában.

– Ó apa – sajnálom meg őt azonnal, és széles mellkasához bújok. – Minden rendben lesz.

Hosszú időnek tűnik, amíg így egymásba temetkezve állunk, aztán a többiek hangja zavarja meg a pillanatot.

– Itt az idő magukra hagyni a kölyköket! – Tony megköszörüli a torkát, aztán mindenki elkezd a lift felé sétálni. Végül elengedem apát, de kezeinket még nem hagyom elszakadni.

– Ugyanolyan ügyes leszel mint a többiek, hidd el. Csak bízz magadban!

Azzal hátrébb lép, megszakítva köztünk az érintkezést, és egy bizonytalan intés után mosolyogva a liftbe száll.
A nyakláncot szorongatom mellkasomon, miközben szemeibe meredek.
Immáron nem látok semmi bánatot, vagy szenvedést bennük. Mintha azt akarná sugallni, hogy ez így van rendjén, nyugodt.

Aztán végleg becsukódnak az ajtók.

– Most kaptok egy kis szabadidőt, vacsorára pedig várlak titeket nyolckor az étkezőben! – szól Peter kedvesen, így mindenki a szobája felé veszi az irányt. Én is úgy döntök, elüthetném az időmet valami értelmessel, szóval gyorsan a szobám fele indulok. Már a lépcsőn járok, amikor meghallom Peter hangját. – Mondjuk valaki segíthetne is, de..

Pár másodpercig agyalok, a mellettem nyugodtan elsétáló csapattársaim reakcióját figyelem. Úgy tesznek, mintha nem is hallották volna az edzőnk szavait, nekem pedig megesik rajta a szívem.
Nem gondolkodok tovább sokat, megfordulva a konyhához sétálok.

Az egész helyiség egybe van nyitva a nappalival, illetve az étkezővel, csak egy pult választja el a konyhát a többi résztől. Világos bútorok, nagy ablakok. Ezek jellemzik a leginkább nem csak a szobákat, de az egész tornyot is.
Már az asztalnál járok, amikor a barna hajú srác észrevesz. Kérdő tekintettel vizslat, így gyorsan megszólalok.