Évadzáró

74 6 14
                                    

Apa anyámat átkarolva áll, előttem.

– Hát...ti?

Mosolyognak rám, a kezüket nyújtják felém. Elfogadom.

Minden, ismét, elsötétül.

A fákat látom, fekvő helyzetben visznek. Pihekönnyűnek érzem magam, csupán szívemet húzza valami, olyan erősen, hogy fájdalmak gyötörnek tőle.

Ismét a sötétség, és a fehér folyosó. Most megböki a vállamat valaki. Hátrafordulok, apa az. Kezében szorongat egy véres dzsekit. A név monogrammját meg sem kell néznem, hogy felismerjem Lucas ruhadarabját.

Olyan sok a sötétség! Hiába pislogok, csupán ez fogad.

Valaki kezei közt visz. Érzem Peter jellezgetes illatát. Ezer közül is felismerném. Próbálok hozzá közelebb bújni, de nincs sok erőm.

A folyosón most anya fogad, három szeme van, mind lila. Ő volt az. Őt láttam nemrégiben.

– Igen, Ames. Tényleg én voltam az. És, most, hogy átadtad magad az erődnek, már beszélhetek veled.

Tessék?

– Nem volt szabad beszélnem hozzád. Csak jeleket adtam, próbáltam hallucinációkkal mutatni a jövődet.

A jövőbe látok? Az hogy lehetséges? Hisz ezek csak rémálmok voltak.

– Apád holtteste elkerülhetetlen jövőkép volt. Kérdezd meg Strange-t.

Strange? Dr. Strange?

Autóban ülünk, Peter ujjai simogatják a hajamat. Közelebb hajol hozzám, apró puszit nyom homlokomra.
A fejem a lábán van. Érzem, közel érzem magamhoz, de tehetetlen vagyok. Nincs erőm, megmozdulni sem.

– Te tetted, de nem úgy, ahogy képzeled. – Anya hangja fogad a folyosón, már kezd a rosszullét kerülgetni ettől a sok ugrálástól. – Nem te végeztél vele.

– Mármint apámmal? – Megtalálom a hangomat, erősen visszhangzik a helyen.

– Igen, vele. Nem te tehettél róla, hogy kitört belőled az erőd, és megölted.

Megöltem?

– Nem te ölted meg, ezt meg kell, hogy értsd.

– Érthetően magyarázz már! – kiabálok rá, mire minden elsötétül. Szédülök.

Megöltem apát?

– Minden rendben lesz, Amy – szól nekem Peter, egy kis időre meglátom aggódó arcát. Legszívesebben karjai közé borulnék, azt akarnám, hogy életem végéig öleljen, és ne kelljen semmi mással foglalkoznom. Megállna az idő, nem hallanék és éreznék... semmit.
De a sötétség megelőz.

– Most, hogy már tudod, hogyan élezd fel magad, el kell mennem. Nem maradhatok itt tovább. – Anya fog karjai közt, a könnyeim beborítják arcomat. – Úgy maradnék veled, ahogy Petert akartad ölelni, de nem tehetem. Már rájöttél, hogy benned lakozik az erőm. Megörökölted. Azt hitték, hogy nem, apád nem beszélt róla neked, mert már kiskorodban megállapították, hogy nincs benned semmi különleges. Ha tudták volna...

– Anya?

– Te vagy a legkülönlegesebb, Ames. Mindig is te voltál.

Most kezdem teljesen elveszteni az eszméletemet, amikor a fények az utolsó megjelenő képek előttem.

– Hol... van apa?

A saját hangom furcsa füleimnek. Azt sem tudom, hogy vagyok képes megszólalni, mindenem sajog, zsibbad.

– Amy – látom a többieket. Látom Morgant, Avat, Alexot. Peter hajol felém, szemei őszinte aggódással figyelnek.

– Pete...

– Mondd!

– Meg...megöltem... apát?

Nem szól többet, végigsimít arcomon. Könnyektől homályos a látásom, lehunyom a szemeimet.

Nincs.
Többé.
Semmi.







































Írói megj.:
...
Na most, mi lesz?

Teen avengers - Amelia RogersWhere stories live. Discover now