8.

136 13 2
                                    

Fehér fény világít a szemembe, így kezeimet gyorsan kapom arcom elé, hogy ne vakítson meg annyira. Mikor sikerül hozzászoknom a világossághoz, feltűnik, hogy hol vagyok.
Leginkább egy iskolára hasonlít, de ahhoz túl modern és felújított.
Elég homályos a látásom, pislognom kell párat, hogy kiélesedjen.

Ekkor veszem észre, hogy mintha a szép, tiszta falakat egyszerre csak összekoszolta volna valaki; sötétvörös foltok borítják be a szekrényeket, a bútorokat.
Viszont teljesen üres a helyiség, én vagyok egyedül a kihalt folyosón.

Elkezdek egy irányba sétálni, mintha a lábam magától vinne. Egy ideig a bal oldalt nézem, ahol néhány ruhadarab van szétszórva, mind piszkos, piros pecsétekkel lenyomatozva.
Egyikhez odasétálok, ekkor sikerül megállapítanom a fura kinézetéből, hogy egy egyesületnek lehet valami csapat pulóvere.
A hátoldalára fordítom az anyagot; ujjaim vége is véressé válik. Ezzel nem foglalkozva, a feliratra téved tekintetem.

'Lucas O.'

Remegő kezeimből kiejtem a pulcsit, és gyorsan felpattanok. Többet nem nézem egyik ruhadarabot sem.
Az ijedtség viszont még nagyobbá nő bennem, ahogy egy ismerős arcot pillantok meg váratlanul a földön.
Kezeit maga mellé leejtve, mélyeket lélegzik. Vagyis, próbál.

– Apa? – A levegő is megakad tüdőmben, hangom erősen visszhangzik. A talpig szuperhősös ruhába bújt említett fájdalmas arccal néz rám.

– Menj – kezd bele a beszédbe, mikor köhögés tör fel belőle, a vér pedig kifolyik száján. A könnyeim elhomályosítják látásomat, de ezzel nem törődök. Gyorsan leguggolok mellé, hogy segítsek neki.

– Itt maradok veled!

– Nem..! – Még egy nagy levegőt vesz, összeszorítja szemeit, aztán ismét rám pillant. – El kell..menned.

– Hol fáj? – A sírás pánikszerűen feltör belőlem, elkezdem felsőtestén keresni a sebet. Mintha meg sem sérült volna, teljesen tiszta lesz váratlanul a ruhája, csak arcán látszik még a hatás. – Hol bántottak? – Ám a férfi nem válaszol nekem, helyette ajkai gyenge mosolyra húzódnak.

– Sze - szeretlek, kincsem.

Azzal lehunyja szemeit, és mellkasa emelkedései száma is lecsökken, majd egy pillanatban teljesen alábbhagy.
Ha lehetséges, még keservesebb hangon sírok fel és nem tudok ép szavakat kinyögni. Pedig már kiabálni akarom neki, hogy én is szeretlek, hogy nem hagyhatsz itt, nem mehetsz még anya után, nekem szükségem van rád.
De egyszerűen képtelen vagyok rá.
































Levegőért kapkodva, könnyes szemekkel ugrok fel hirtelen.
Körbenézek magam körül; a nagy sötéthez hamar hozzászokik szemem, így rájövök, hogy a szobámban vagyok, a toronyban.
Csak egy rémálom volt.
Még pár másodpercig ülök egy helyben, aztán visszadőlök puha matracomra. Visszahúzom a vastag, fehér lepedőmet is felsőtestemre, de aztán egyszerre lever a víz. Inkább lerúgdosom magamról a takarót, majd megpróbálok olyan gyorsan visszaaludni, ahogy csak tudok.

Ez viszont nem sikerül.
Tágra nyitott szemekkel bámulom a plafont; eközben hallgatom az éjjeliszekrényen pihenő óra halk kattogását.
Innen derítem ki, hogy pontosan öt perc és tizenkét, tizenhárom másodperc telt már el azóta, hogy elkezdtem számolgatni.
Friss levegőre van szükségem.

Kimászok az ágyamból, aztán papucsomba csúsztatva lábaimat, elindulok a folyosó felé.
Próbálok olyan halkan közlekedni, amennyire csak tudok, ezt persze sikerül elrontanom, amikor véletlenül megrúgok egy vázát.
Pár másodperces halk szitkozódás után végül az erkélyajtóhoz jutok, s a kilincsre teszem egyik kezem.

Teen avengers - Amelia RogersWhere stories live. Discover now