Teen avengers - Amelia Rogers

2.3

Furcsa hangra pattannak ki szemeim.

Valami belemar bőrömbe, odakapom a szemeimet, időm sincs felfogni, ami történik, hátravágódok a szobában.
Rám borulnak a polcról a könyvek, sajogni kezd az oldalam, amire estem. Felkapom a szemeimet, pár másodperc alatt látom, hogy egy dobókés repül felém.

Kitérek előle, egy jól irányított ugrással arrébb siklok, mögöttem a szekrénybe vágódik a tárgy.

A robotra hasonlító, fekete repülő újabb késeket hajít ki magából, gyorsan közelít felém, egy felkapott székkel próbálom kivédeni az eszközöket. Az adrenalinom az egekbe szökik, ahelyett, hogy bármi kérdés felmerülhetne bennem a történésekkel kapcsolatban, hamar ráeszmélek, okosabbnak kell most lennem.

Ez a dolog, akárhonnét is jött, meg akar ölni. Nem hagyhatom neki. Ha másért nem, apáért.

Be fogom vetni a hetekig tanulgatott mozdulatokat.

A székkel közeledve a repülő cucchoz, hirtelen mozdulattal kirántom az útból a tárgyat, lecsapok rá. Kezeimmel ugyan nem tehetek semmit, de hamar megpillantom az asztalon pihenő bögrém.

Nem tudok közelebb menni hozzá, háttal kéne lennem, azonnal meghalnék.
Kinyújtom a karom, de ami legközelebb történik, szinte hihetetlen.

A porcelán markomba repül, nem odalökődik, nem elérve elveszem, hanem egyenesen berepül az ujjaim közé, rámarkolva pedig már rá is ütök vele a repülő gépezetre. Olyan erősre sikeredik a mozdulat, hogy leesik, ez a pillanatnyi előny pedig elég is.

Sikerül rátaposnom, bár nagyobb, mint a talpam, mégis azonnal szikrázni kezd, pirosan villog, egyre gyorsabban pittyegő hangja pedig túl későn jelez, hogy megértsem, mi a baj.

Kezeimet szemem elé kapom, mikor felrobban minden körülöttem; hátravetődök, mindenem mar, kínoz a fájdalom, és sípol a fülem.

Túlságosan hangosan sípol.

De hiszen, nem vesztettem el az eszméletemet! Még mindig itt vagyok! Csak... Eszméletlenül fájnak a végtagjaim.

Kinyitom a szemeimet, az ismerős lila burok ismét fogad, ezzel, mintha megakadályozná, hogy bajom essen az egyértelműen körbevevő tűztől.

Minden lángokban áll, a tető feketévé változik a nagy füstfelhőtől. Nem hallok semmit a sípolástól, azt viszont látom, hogy portál nyílik a szokásos helyen, csak most a nyugalmas étkező/nappali helyett tűz fogadja a belépő Strange-t.

Látom, hogy észrevesz, azonnal megindul felém, nem értem, hogy nem ég meg, de én kezdek egyre melegebb lenni.

Ezt fizikailag érzem magamon, a bőröm szinte lángol.

– Amelia! Azonnal gyere ki, a portálhoz!

Közelebb sétál, de látom, hogy fáj neki a mozdulat, túlságosan közel ért hozzám.
Az erőm pedig ezt nem értékelte.

Nem akarom őt bántani! Hogy tudom ezt az egészet abbahagyni?

– Nem tudok!

– Dehogynem! Mögötted leszek, csak kelj fel, és indulj el. Ne nézz máshova!

Hiába mondja, képtelen vagyok elkerülni. A fehér folyosó nyomait látom, és... Jézus! Ott van egy ember!

– Az kicsoda?

– Csak hallucinálsz! – A férfi hangja nagyon távoli, fülem sípolása elnyomja kiabálása egy részét, még is értem, amit mond. – Menj a portálhoz! Nem tudlak megérinteni, mert működésben van az erőd!