Teen avengers - Amelia Rogers

2.4

Már nem vagyok biztos benne, hogy amit látok, az a létező, másik valóság, sokkal inkább csupán egy hallucináció. Ahogy Strange is mondta.

Saját fülem is megfájdult már a kiáltásaimtól, hiába próbálok csöndesebb lenni, a kínzó érzés egyre rosszabb. A tehetetlenség.

Peterre koncentrálok, a fiúra, aki végig mellettem áll, amikor épp nem tudja szorítani a kezemet, akkor szavakkal próbál nyugtatni, segíteni. Félig hallom csupán, a sírás is kezd fizikai fájdalmat okozni.

– Itt vagyok!

Az ajtón Strange ront be, mögötte Ava-val, a hangra megrezzenek. Igazából, csak a fejük búbját látom, Strange-nek már a szemeit is, ahogy felém hajol, arrébb állítja Petert, homlokomra tapasztja ujjait, ismét kántálni kezd valamit.

– Mindegyikőtök segítségére szükségem van, nincs sok időnk. Mindjárt eléri a szívét, nagyon kevés a pulzusa. Kezdi elveszteni a lelkét.

Mintha ez egy igézés lett volna, valóban feltűnik, hogy sokkal kevésbé vagyok jelen, az agyamban gondolatok helyett a folyosó veszi át a helyet.

Nem érzékelem az időt. Túl halkká változik minden, a látásom homályos lesz. Nem tudok Peter szemébe nézni, pánikolnék, de semmihez sem hasonlítható, amit érzek.

Apa, csak lennél most itt velem.

Apa, csak legyél itt.

Apa, nem kérek én mást az élettől, esküszöm neked, ennyi elég lesz: maradj még egy kicsit!

– Amy! Amelia...

Ezt a hangot ismerem.

Megszólalni képtelen vagyok, de próbálom szemeimet élesíteni, így tűnik fel, hogy csukva vannak, semmit sem látok. Nehezen nyitom ki, aztán viszont megpillantom a többieket körülöttem összegyűlve, mindegyikük meglepett arccal figyel.

– Jól vagy? – Peter kérdez, tekintete fájdalmas.

– Azt... hiszem. Igen.

Dr. Strange megint rám tapasztja ujjait, lehunyja szemeit. Pár másodpercig csak a kétségbeesett lélegzetvételeket hallani, aztán rám néz.

– Úgy tűnik, rendben vagy. Hatott a gyógyszer. Most ki kell pihenned magad, én itt maradok felügyelni téged...

– Én is maradok – Peter szól a férfi szavába, megszorítja a kezemet.

– Peter és én itt maradunk. Kérlek titeket, menjetek vissza a helyetekre, hagyjuk a lányt pihenni.

Mindenki eltűnik lassan, én is kezdem érezni az elmúlt idők fáradtságát magamon.

– Nyugodtan aludj – simítja meg a karomat Peter, mintha tudatni akarná velem, hogy már minden rendben, már pihenhetek. – Itt vagyok.

Lassan bólintok egyet, de már rendkívül nehéz ébren maradnom, egybemosódnak a hangok körülöttem.
A folyosó már vár.

(...)
Halkan lopózok a toronyban, még végtagjaim fájdalma ellenére is nesztelen vagyok. Ennek következtében tisztán hallok minden apró kis zajt, ami közben történik. Valaki még ébren van, hiába vártam hajnalokig, odalenn hallom a zörgést.

Nekem úgyis mindegy, más mit csinál. Most konkrét tervem van.

Az erkélyre nyíló ajtó könnyedén kinyílik, csupán aprót nyikkan, mikor sikerül becsuknom, kilépve a hűvös levegőre. Kiráz a hideg, fel kellett volna vennem valamit, de nem a saját szobámban voltam, és az már igazán kitérő volt. Most mindennél fontosabb, hogy itt legyek, ha egy perccel is többet töltöttem volna keresgéléssel, akkor megfulladok.