Teen avengers - Amelia Rogers

14.

Minden sötét.
A szemeimet sem tudom kinyitni.
Nagyon fáj, baszki!

Megerőltetve magam, sikerül nehéz szemhéjaim megemelni. Ugyanúgy sötétség fogad.
A levegőbe szippantok, kiráz a hideg. Nagyon büdös van, és fázok. Szinte fagyos a hőmérséklet.
Lassan a testrészeim is érzem már, mozgatni kezdem szép lassan ujjaimat. Mikor kezem próbálom, akadályba ütközök.

Fáj.

Fáj, ha mozgatom a végtagjaim. Nem is fáj csupán. Valami visszatart.

Egy kötél.
Meg vagyok kötözve.
Egy széken ülök, és ki vagyok kötözve.

A pánik gyorsabban kap el, mint gondoltam. A testem pedig lefagy, mozdulatlanná válok. Nem tudok kapálózni, nem tudok sikítani. Egyszerűen, leblokkolok.

Mi történt?
Mi a fasz történt?

Nem történhetett ez, nem történhetett egyszerűen, hogyan?!

Apa.

Peter.

Hol vagyok?

A könnyeim eláztatják a szemfedőt, amitől nem látok. Olyan hevesen tör rám a keserves sírás, hogy már érzem, ahogy ruhámat áztatom.
Ez egy rémálom.
Fel akarok ébredni.

Hol van apa?

– Ahogy hallom, felkelt a szépségünk!

Erős akcentus, mély hang. Fogalmam sincs, kié. Csúnyán töri az angolt, egyre közelebb jön hozzám, a lépésekből ítélve.

Remegni kezdek, nem tudok megálljt parancsolni magamnak.

Az illető már közvetlen előttem áll, megcsap büdös szaga. Hirtelen szedik le rólam a szemfedőt, sűrűn pislogni kezdek, hogy hozzászokjak a fényhez.
Kétségbeesetten cikázik tekintetem a helyiségben.

Először az átlagos termetű férfit nézem, aki előttem áll, ajkán széles vigyor húzódik.

– Jóreggelt, csipkerózsika! Jól kiütött a nyugtató – beszél, alig értem, amit mond.

– Hol vagyok? – A hangom sokkal magabiztosabbnak érződik, mint ahogy belülről valóban érzek.

Továbbra sem tudok megmozdulni, még a legkisebb fejfordításra is képtelen vagyok. Ide fogok hányni.

– Csak lassan, bébi! Még nem is értünk a legjobb részhez, és te már válaszokat követelsz! – Elhomályosodott tekintetemen át is látom, ahogy lassan egy asztalhoz sétál, előttem nem messze. Felemel róla valamit, hiába próbálom kivenni körvonalából azt, mi lehet, túlságosan remegek, nem látok tisztán.

– HOL VAGYOK?!?

– NA ELÉG – lép hirtelen elém, egy kést forgatva kezei közt. Fenyegetően arcom felé tartja élét, próbálok hátrébb húzódni tőle, a szék nem enged. Élvezi rémült tekintetem, vigyora visszakúszik arcára. – Én kérdezek előbb.

Csöndben vagyok, próbálom visszafogni könnyeimet, de egyre csak az jár a fejemben, hogy
meg fogok halni.
Meg fogok halni, és apa azt sem tudja, mi történt velem.

– Ne sírj, szépségem – simít végig arcomon, már érzem, hogy jön is fel belőlem a hasam tartalma, és valóban.
Nem tudom visszatartani a kitörő hányásomat, egyenesen ráborul.

Hamar elugrik a közelemből, de nem elég hamar ahhoz, hogy ne kerüljön rá is. Amikor sikerül abbahagynom, hangosan köhögni kezdek.

Apa.

Hol vagy, apa?

– Mostmár tényleg felbasztál, kedveském. – Távolabb megy, beletörli valamibe arcát. – Nem akartam belekezdeni a mókába, amíg nem kérdeztelek meg legalább, hátha kitálaltál volna magadtól, de úgy látszik, nem fogsz együttműködni.