●16●

357 35 14
                                    

Harry kimondhatatlanul örült annak, hogy nem újra az erdő közepén ébredt fel, ahol nagyon sötét, hideg és ijesztő volt minden, hanem a szobája megnyugtató melegében tért vissza a valóságba. Habár az elméje még mindig kicsit ködös volt a fura álom miatt, biztonságban érezte magát az ismerős közegben, s ha nem lett volna annyira fáradt, akkor bizony le is szaladt volna a szobájából, hogy megkeresse Perselust. Nem is értette, hogy a férfi miért nem volt ott az ágya mellett, mint legutóbb. Csak nem történt vele valami? Amint a gondolat megformálódott az elméjében, Perselus Piton nyitott be a szobába, s megengedett magának egy nagyon halvány és rövid mosolyt, mikor látta, hogy Harry már ébren van.

– Hogy érzed magad? – kérdezte Perselus halkan, s közben leült a kisfiú mellé az ágyra, várva a gyermek válaszára.

– Fáradt vagyok és kicsit fáj mindenem – felelte óvatosan Harry, megválogatva a szavait. Petunia néni sosem szerette, ha beszélt vagy esetleg feltett egy kérdést, így hamar megtanulta, hogy ne szóljon semmiről. Egy idő után azt sem mondta el, ha rosszul érezte magát. Perselus azonban más volt, s bár Harry nem bízott még meg benne teljesen, de képes volt beszélni vele.

– Ez várható volt – biccentett a férfi. – De még pihenned kell pár napig és utána majd rendbe jössz, ne félj!

– Sajnálom, hogy elszaladtam – suttogta a gyermek váratlanul, s ijedten húzta össze magát az ágyban. Perselus eddig egyszer sem emelt rá kezet, de Harry arra számított, hogy most mindenképpen megérdemelné, hiszen elszaladt az éjszaka közepén egy erdőbe. Mégis... Perselus nem tenne semmi rosszat vele, nem igaz?

– Nem örülök annak, amit tettél, Harry – felelte halkan Perselus, s a fiatal bájitalmester figyelmét nem kerülte el, hogy a kisfiú ijedten rezzent össze. – De nem haragszom rád, szó sincs róla! Bizonyára zavaros és ijesztő ez az egész számodra és várható volt, hogy megszöksz innen.

Harry döbbenten emelte fel a fejét, s még hirtelen azt is elfelejtette, hogy ne mutassa ki az érzelmeit. Perselus nem akarta bántani? Petunia néni már régen bezárta volna a lépcső alá. Sőt, valószínűleg Vernon bácsinak lett volna egy-két mondanivalója, csak nem épp a szájával, hanem a kezével. De a vele szemben ülő fekete hajú férfi nem tett semmit. Nem bántotta, nem vágott hozzá tányérokat és szavakat, melyek gyakran mélyebbre vágtak, mint az üvegszilánkok. Perselus nem kezdte el dühében sértegetni őt, nem szólt semmi rosszat. Miért? Talán nem volt igazán nagy bűn az, amit tett? Tényleg nem haragudott rá azért, mert eltűnt az éjszaka közepén, s miatta valószínűleg a fél erdőt át kellett kutatni? Harry annyira megkönnyebbült, hogy szinte azonnal elsírta magát, ami persze komoly fejtörést okozott a bájitalmesternek.

– Semmi baj, Harry – ült közelebb a gyermekhez zavartan Perselus, s mivel nem igazán tudta, hogy mit is tegyen abban a helyzetben, így tétovázva ugyan, de megérintette a fiú vállát. – Nem foglak bántani, ezt megígérhetem. Soha nem emelek rád kezet, ne félj!

– Köszönöm – emelte fel rá könnyektől csillogó smaragzöld szemeit Harry, majd hirtelen fogta magát, s szorosan átölelte Perselust. A férfi nem tudta, hogy mit tegyen, így Harry egy szörnyű pillanatig azt hitte, hogy rossz döntés volt, de aztán megérezte Perselus bizonytalan, de gyengéd kezeit, s azonnal megnyugodott.

•••

Sirius Black nem érzett semmit, nem érintették meg a dolgok és még véletlenül sem könnyezett meg soha semmit. Ezt mondták róla azok, akik nem ismerték őt úgy, mint a Potterék és Remus Lupin. Az a Remus, aki olyan sápadt volt, mint a szellemek a Roxfortban, akinek megállíthatatlanul remegett a pohár a kezében. Az, akiért Sirius mindennél jobban aggódott.

A néhai griffendéles minden egyes nap figyelte a barátját, s egy percre sem távolodott el tőle. Az ominózus éjszaka óta, mikor Remus váratlanul elvesztette az eszméletét a rémálom után, Sirius nem merte elhagyni a toldozott-foltozott lakást. Félt, hogy amint kilép az utcára, valami baj fog történni. Pedig sok dolga lett volna.

Egyébiránt felkeresni a régi házát, ha már a Minisztérium volt olyan kegyes, s visszadta mindenét, amit a felmenőitől örökölt. Szerette volna, ha Remusnak nem kell tovább abban a lepukkant lakásban élnie. Persze, a Black-kúria nem éppen a családias otthon mintapéldánya volt, de legalább akadt benne hely és Siriusnak sem kellett volna Remus széteső kanapéján nyomorognia.

– Nem kell engem szemmel tartani egyfolytában – sóhajtott fel Remus, majd fáradtan letette a könyvet, amit eddig olvasott. – Jól vagyok, Sirius. Tényleg.

Sirius tett róla, hogy becsukja a szemét, mielőtt forgatni kezdte volna őket. Remus nem volt jól. Egy rá vagy két számmal nagyobb, fekete pulcsiban ült már reggel óta a kanapén, s ugyanazt az oldalt olvasta újra és újra, mert képtelen volt felfogni a szavak értelmét. Nem evett és nem ivott semmit egész nap, s már jócskán estére járt az idő, ami miatt Sirius csak még jobban aggódott. A telihold még nem volt a közelben, így a néhai griffendéles Black nem tudta igazán, hogy mi történt a legjobb barátjával.

– Majd elmegyek, ha végre eszel valamit, megiszod azt a bögre teát, amit egy órája tettem le eléd – felelte Sirius.

– Nem vagyok éhes – rázta meg a fejét fáradtan Remus, de inni kezdett.

– Ezt mondtad tegnap is, Remus! Az étvágytalanságod csak a telihold előtt szokott előjönni, de addig még van két hét... Mi a baj? Hogyan segíthetek neked?

Sirius Black nem volt a szavak embere. Azt mindig Remusra vagy Lilyre hagyta. Sem ő, sem pedig James nem értett ahhoz igazán, hogy megvígasztaljon valakit, pedig gyakran jól jött volna ez a képesség, amikor sírni látta gyerekként az öccsét. Mégis, a Roxfortban eltöltött évek megváltoztatták Siriust. Gyakran kapta magát azon, hogy bár fogalma sem volt arról, hogy mit kéne tenni, de segíteni akart. Nem tudott csak úgy elmenni a problémák mellett. Szerette volna, ha összes egy csapásra megoldódna.

Remus makacs módon nem válaszolt neki, csak lehajtotta a fejét, hogy ne látszódjanak az arcán lecsorduló könnyek, de Sirius tudta, hogy sírt. Látta, ahogy a vállai finoman, alig észrevehetően, de reszkettek, s a fiú halk szipogásai sem kerülték sel a figyelmét.

Akár akarod, akár nem, de én segíteni fogok neked, Remus!

•••

Hali!

Bocsánat, hogy ennyire eltűntem. Nincs mentségem, lusta voltam írni. Azonban úgy volt vele, ha már ma van a szülinapom, s úgyis olyan nap ez, mint a többi, akkor legalább nektek adjak valamit. Szóval itt van. Egy gyors részecske.

^^

A prima vista || HP ffOpowieści tętniące życiem. Odkryj je teraz