A prima vista || HP ff

●7●

Perselusnak jó napja volt. Harry végre nyitni kezdett felé azután, hogy odaadta neki a Remustól érkezett plüssmacskát. Úgy tűnt, hogy a játék pár boldog, szinte már elfeledett  emléket elevenített  fel a gyermekben, s végre Harry is kezdte úgy érezni, hogy biztonságos helyen van. Ugyan még nem igazán beszélt, de Perselus végre hinni kezdett. Megtenni  az első lépést nem mindig könnyű, de utána már gyorsabban történnek a dolgok. Ha nem is azonnal, de hamarosan biztosan leomlanak azok az erős falak, melyek a kisfiú lelkét védték. 

Perselus nem aggódott nagyon. Csak egy kicsit. Igazából egyre inkább úgy érezte, hogy valami történni fog. Hogy jó vagy rossz, azt nem tudta, de kellőképpen zavarta ez az érzés, így álmatlan éjszakákat és fáradt nappalokat tudhatott a háta mögött. Tulajdonképpen kávén és egyéb bájitalokon élt, ami feltétlen tett jót az egészségének, de akkor Perselusnak ez volt a legkisebb gondja. Többnyire Harry miatt aggódott, illetve Remus szokatlan viselkedése is aggasztotta, de ez az új érzés sem hagyta nyugodni.

Épp teát főzött magának – hátha ez segít valamennyit a kezdődő koffeinfüggőségén –, amikor egy halk hang zavarta meg a vadul cikázó gondolatait. Rövid töprengés után jött csak rá arra, hogy léptek zaját hallotta, de mire felfoghatta volna, mit is jelent ez, addigra a fiatal Harry Potter leért a lépcsőn, s ott állt Perselus előtt a konyha ajtajában.

– Harry? – szedte össze magát lassan Perselus, de egy kicsit még mindig meglepett volt. – Valami baj van? Szeretnél valamit?

Maga sem tudta néha, hogy miért próbálkozott a kérdésekkel, ha a gyermek sosem válaszolt neki. Mégis, újra és újra feltette őket, hátha egyszer végre más lesz az eredmény.

– Vissza kell majd mennem? – kérdezte Harry ártatlanul és alig hallhatóan, de mire a szavainak a végére ért, már el is futották a szemeit a könnyek. Azok az apró smaragdok, melyek hajdan még boldogan csillogtak. Perselus nem tudta, hogy miként reagáljon a gyermeki kérdésre. Boldog volt, hiszen Harry végre annyi nap után megszólalt, de teljesen elbizonytalanította ez az egyetlen mondat. Hát nem volt elég egyértelmű azzal, hogy nem akarta visszaküldeni őt oda?

Perselus lassan leguggolt a kisfiú előtt, de nem túlságosan közel, majd halkan felsóhajtott. Ez nehezebb lesz, mint azt gondolta.

– Nem, Harry – rázta meg a fejét a férfi. – Nem kell majd visszamenned oda, ha rajtam múlik.

– De Petunia néni és Vernon bácsi azt mondta, hogy soha nem mehetek el onnan – felelte Harry, nem is látva azt, hogy mit okoztak a szavai. – Azt mondták, hogy senki sem tudja, hogy létezem és ennek így is kell maradni.

Perselus valószínűleg robbant volna, ha nem tudja időben lenyugtatni magát. Hogyan mondhatnak ilyet egy gyermeknek? Vajon mit titkolt még el tőle Harry? Milyen szörnyűségek rejtőztek még az árnyékban?

– Figyelj rám, Harry! – nézett mélyen a kisfiú szemeibe a bájitalmester, de a hangjában nyoma sem volt a haragnak vagy az idegnek. Valamilyen szinten talán gyengédnek is lehetett volna nevezni, de semmiképpen sem fenyegetőnek. – Petunia és Vernon Dursley soha nem bánthatnak téged, rendben? Azt pontosan, hogy meddig maradhatsz velem nem tudom, de igyekszem elérni, hogy ne kelljen egy új helyre kerülnöd. Voltunk és vagyunk páran, akik tudtunk rólad és szívesen magunkhoz is vettünk volna, de a máshogy alakultak a dolgok. Tudom, hogy későn, de már itt vagyunk.

Perselus nem igazán tudta, hogy mit mondjon még. Sosem bánt jól a szavakkal, az mindig Remus és Lily szerepe volt. Mégis szerette volna megvígasztalni Harryt, vagy legalábbis megmutatni neki, hogy van még van jó a világban. Persze, nem minden fekete és fehér, de érdemes még reménykedni. Nem olyan reménytelen a jövő, csak kissé kifürkészhetetlen.

– Köszönöm – suttogta a gyermek szinte már remegve a visszafojtott sírás miatt, de olyan erős intenzitással törtek rá az érzelmei, hogy nem tudta kordában tartani a könnyeit. Tudta, hogy szabad sírni, de Petunia néni sosem szerette hallgatni őt, így Harry rövid időn belül megtanulta, hogy mindent magába kell fojtani. Azonban csak kisfiú volt. Egy gyermek, aki nem érdemelte meg azt életet, amit kapott.

– Semmi baj, Harry – szólalt meg Perselus az előtte álldogáló ifjú varázsló könnyáztatta arcát látva. – Most már minden jobb lesz, ígérem!

Perselus szerette azt mondani, hogy ő mindenre fel van keszülve. Nem történhet semmi úgy, hogy arról ő ne tudjon. Mégis, Harry egy olyan váratlan dolgot tett, amire a fiatal bájitalmester egyáltalán nem számított. Fájt neki, hogy ott sírt előtte a gyermek, viszont nem tehetett semmit, mert nem akarta megijeszteni. Félt, hogy esetleges érintéssel csak rosszabbá tette volna a dolgokat, így a szavakkal próbált elérni valamit, kevés sikerrel. Ám Harry megoldotta helyette is a problémát, ugyanis mindenféle figyelmeztetés vagy kérés nélkül fogta magát és közelebb lépett Perselushoz, majd szorosan magához ölelte a férfit, teljesen összesírva ezzel a bájitalmester talárját.

Perselus jó darabig csak döbbenten állt, egyszerűen nem tudta felfogni, hogy mi is történt körülötte, de aztán szépen lassan felszállt az elméjéről a köd. Harry végre – ha nem is teljesen – megbízott benne, ami többet jelentett a férfinek bárminél. Újra hinni kezdett abban, hogy tényleg jóra fordulhatnak a dolgok és végre beköszönhetnek a boldog időszakok. Talán rájuk is lesüt a szerencse most már.

– Minden rendben lesz, Harry!

•••

Hey!

Késve tudom, de itt vagyok. Kissé sűrű volt a hetem, teli dolgozatokkal és vizsgákkal, de most így visszatértem még a pénteki infó érettségim előtt. Ezt épp a vonaton pakoltam össze most reggel, így mindenféle hiba esetében bocsánat.

Kicsit vidámabb, de vajon mi fog történni ezután? Mi történt Remussal (emlékeztető, előző rész)?

Hmmmmm...