A prima vista || HP ff

●10●

Ahogy meglátta Harry könnyekkel teli smaragzöld szemeit, Perselus azonnal felpattant Remus mellől, s a gyermekhez sietett. Érezte, hogy nagyon hamar bele fog rokkanni abba, hogy szinte minden egyey percben ketté kell szakadnia két ember miatt a kúriájában, de jelenleg nem tudott ezzel törődni.

– Harry? Mi történt, mi a baj?

Perselus aggodalma csak magasabb szintekre szökött, mikor a gyermek válasz helyett még jobban sírni kezdett. A bájitalmester sokatt tudott arról, hogyan lehet megnyugtatni valakit, de a gyakorlatban már kevesbé tudta alkalmazni az elméletet. Sosem bánt igazán jól a szavakkal. Mégis, Harry ott zokogott előtte, reszkető kezeiben görcsösen szorongatva az egyik puha plédjét és a szürke kismacsakát, s Perselus tudta, ha nem tesz valamit, akkor csakhamar ő is elsírja magát a napok óta a lelkében felgyülemlett feszültség miatt.

– Jól van, semmi baj! – sóhajtott fel a férfi halkan, majd kicsit esetlenül, de magához ölelte Harryt, tőle szokatlanul gyengéden a karjaiba zárva az apró, remegő testet.

Perselus nem erőltette a dolgot. Hagyta, hogy Harry magától nyugodjon meg, azonban végig ott maradt vele, hogy a gyermek ne érezze magát egyedül. Ugyan a lábai nagyon ellenleztek már, Perselus nem mozdult meg, továbbra is ott guggolt a zokogó védence előtt.

– A bácsi el fog v-vinni? – kérdezte Harry a suttogásnál is halkabban, mikor végre sikerült annyira megnyugodnia, hogy pár szót ki tudjon préselni magából.

Perselus döbbenten pillantott Harryre, majd Remusra, aki aggódva figyelte őket már percek óta, s legszívesebben maga is odaszaladt volna hozzájuk, ha nem félt volna annyira Harry reakciójától.

– Dehogy, Harry! – rázta meg a fejét Perselus. – Ő nem fog téged elvinni, rendben?

– Biztos? – pillantott fel hatalmas, könnyáztatta szemeivel Harry, amitől úgy nézett ki, mint egy kiskutya.

– Biztos – bólintott a bájitalmester. – Megmondtam, hogy nem fognak innen elvinni, nem igaz?

Perselus lassan felállt a földről, de Harryt egy percre sem eresztette el, hanem a pléddel és macskával együtt a karjaiba vette, s úgy sétált vissza Remushoz, aki félve húzta össze magát a közelükben. A fekete hajú férfi tudta, hogy a volt griffendéles nem csak amitt szerette volna tartani a távolságot, mert nem akarta Harryt leterhelni, hanem a lelkében élő farkas is visszatartotta a különböző emberi kapcsolatoktól.

– Ő itt Remus – mutatott a homokszőke felé Perselus, Harry pedig kíváncsian nézte az előtte ülő férfit, aki szinte már riadtan pislogott vissza a gyermekre, ám a szemeiben azonnal felcsillantak a könnyek. Perselus tudta, hogy Remus még tökéletesen emlékezett arra a napra, amikor először tartotta a remegő karjaiban a csecsemő Harryt. Amikor Lily és James mosolyogva átadták neki a fiút, Remus pedig olyan mély szeretettel nézte a folyton izgő-mozgó, takaróba csomagolt gyermeket, amit egyszerű szavakkal lehetetlen lett volna leírni. Remus sosem bánta, hogy Sirius lett a keresztapja. Remus sosem adott annak hangot, hogy nem őt választották. Örült neki, ha őszinte akart lenni, hiszen így nem kellett minden egyes nap attól félnie, hogy egyszer rosszkor bújik elő belőle a farkas. Perselus tudta, hogy mi pergett le Remus lelki szemei előtt, mikor Harry kicsit még szipogva, de mosolyogva felé nyújtotta a plüssmacskát.

Perselus nem tudta elhinni, hogy mi történt. Annyi minden történt Harryvel, annyi rossz. Mégis, a szíve nem keseredett meg, nem lett önző, egy ártatlan és szerető kisgyerek maradt, aki a kedvenc játékát is odaadná valakinek csak azért, hogy mosolyt csaljon az arcára. Harrynek hatalmas szíve volt, Perselus ebben teljesen biztos volt.

– Köszönöm, Harry – suttogta megtörten Remus, de az arcán feltűnt egy gyenge mosoly árnyéka. A férfi elvette a játékot, s némán forgatta a kezében. Újabb és újabb emlékek rohanták meg az elméjét, olyan régi történések, amelyek a múlt eseményei miatt már szomorú képekké váltak. Még emlékezett arra a napra, mikor megvette azt a szürke macskát. Lily és James mosolyogva fogadták az ajándékot, Harry pedig azonnal beleszeretett a játékba. Ha lefekvésnél nem volt nála, akkor bizony addig nem aludt el, míg meg nem találták. Sirius ellenben háborút indított, ugyanis személyes sértésnek vette a macskát. Vett egy aranyos, puha és hatalmas kutyaplüsst Harrynek, de Remus cicája verhetetlen volt. Remus senkinek sem vallotta be, de Sirius ajándékát is kimentette a romokban álló házból, sok más dologgal együtt.

– Szívesen – felelte Harry mosolyogva, s szépen lassan felszáradtak az arcáról a könnyek. Perselusnak tetszett az a béke és nyugalom, ami rájuk telepedett. Csak ültek a csendben, mindannyian elmerülve a múlt emlékeiben. Perselus egyébként gyakran kapta magát azon, hogy a régi események útján járt, újraélve ezer meg ezer történést. Mégis, ezek a pillanatok sokkal többet értek számára mindennél.

Már csak az, ahogy körbenézett a konyhában, végigjáratta a tekintetét a falakon, s magába szívta a félhomályban úszó helyiség hangulatát, már csak ettől egészen otthon érezte magát. Örökké el tudott volna ott üldögélni, némán és békében, nem törődve senki és semmivel. Naivan hitt abban, hogy végre egy kicsit minden remdben lesz, nem jelenik meg egyetlen probléma sem váratlanul és pihenhet valamennyit, mielőtt belevágnak az előttük álló végtelennek látszó munkába.

Perselus nem is tévedhetett volna nagyobbat...

•••

Hey!

Yupp, még élek, nem kell félni! ^^ Nem tűntem, csak kicsit lustálkodtam, vagy mi a szösz.

....

Nem tudom, hogy mit írjak ide, szóval passz. Jó olvasást! ^^