A prima vista || HP ff

●2●

Öt és fél évvel később

Harry Potter egy átlagos gyermek volt. Tényleg. Minden nap már korán reggel felkelt, megcsinálta a reggelit a családjának, majd ment is ki az udvarra, hogy gyomláljon, sepregessen vagy éppen locsoljon egy kicsit. Ha volt lehetősége rá, akkor ő is evett pár falatot, de ez ritka alkalomnak számított, mert Petunia sasszemei elől nem lehetett menekülni. Ha mindezekkel kész volt, akkor a házban folytatta a teendőit. Elmosogatott, felmosta a padlót és letörölgetett. Ezek teljesen átlagos dolgok, nem igaz? Minden gyermek ezt csinálja otthon, ugye?

Harry nem tudta volna senkitől sem megkérdezni, mert nem igazán voltak barátai, de mivel ebben a helyzetben nőtt fel, így mindig is úgy gondolta, hogy ezzel nincs semmi baj. Egy gyermeknek tényleg ez a dolga, ügy lezárva. Ennyi, semmi több. Nem szokás játszani, setálni menni vagy a lepkéket kergetni a fák között átsütő napfényben. Harry hiába nőtt fel a nagynénje családjával, mégis teljesen egyedül érezte magát. Még egy plüssjátéka sem volt, aminek éjszakánként elmondhatta volna a bánatát. Semmi. Csak ő és a gondolatai.

Mégis, Harry soha nem panaszkodott. Némán és zokszó nélkül teljesítette a rá kiszabott parancsokat. És bár törekedett arra, hogy mindig tökéletes legyen a munkája, gyakran becsúszott egy-két hiba, melyek igazán nem Harry miatt következtek be. Harry csak egy majdnem hat éves kisfiú volt, nem pedig egy ifjú kamasz, aki már szinte mindennel tisztában van. Nem tudott gyorsan gyomlálni, mert hamar megfájdult a kicsi és gyenge háta, amiért Petunia néni mindig hangos kiabálással és olykor egy-egy pofonnal ajándékozta meg. Igen, veréssel. De ez teljesen normális, nem igaz? Harry tényleg hitt abban, hogy ezzel a neveléssel semmi gond nincs. Egy igazán apró probléma sem.

De Harry mosogatni sem tudott rendesen, mert a pici kezeiből gyakran kicsúsztak az evőeszközök és a tányérok, néhány pohár már el is tört korábban, köztük Dudley – Petunia néni és Vernon bácsi gyöngyszeme – kedvenc bögréjével. Nem egyszer történt meg az is, hogy elvágta a kezét a késsel, vagy leesett a kis sámliról, amin állva szokott mosogatni, hiszen nem érte még fel a pultot. Harry tehát igyekezett minél jobban elvégezni a feladatait, hogy aztán nyugodtan tölthesse a nap további részét a lépcső alatti gardróbba bezárva. Igen, neki az a kis apró, poros és pókhálós lyuk volt a szobája, holott Dudley kettővel is büszkélkedhetett, bár egyikre sem vigyázott úgy igazán.

– Hé, te korcs!

Harry halkan sóhajtott fel, majd nehézkesen kimászott az ágyból. Keveset aludt az éjjel, mert nagyon fájt mindene a munkától, ráadásul Vernon bácsi rossz kedvében volt, s mikor észrevett egy apró ételmaradékot az egyik késen, azonnal Harryn vezette le a haragját. Mégis, a kisfiú nem sokáig maradt a szobájában. Pár másodpercig bánatosan nézett maga elé, s várt egy csodára, hogy valaki megmenteni, de aztán szépen lassan kiment a biztonságos menedékéből, hogy szembenézzen az aznapi feladataival.

– Már megint elaludtál! – folytatta tovább a hatalmas férfi, akinek csak a tenyere volt akkora, mint Harry egész feje. A gyermek számára olyan volt, mint valami óriás. – Legközelebb már nem leszek ilyen elnéző! Menj, csináld meg a reggelit! Dudley már nagyon várja.

Harry nem mert ellenkezni. Félve bólintott egyet, majd a konyha felé vette az irányt, ahol aztán szépen lassan nekilátott egy egyszerű tojásrántottának és némi szalonna megsütésének. Ez ment neki a legjobban és azon a reggelen egyáltalán nem akart hibázni, így mindenre alaposan odafigyelt. Mikor készen lett az étellel, gyorsan megterített az asztalon, elcsent egy-két apróbb darabot a szalonnából és tojásból, majd szólt Petuniának és Vernonnak, hogy minden készen áll.

– Menj és fejezd be a tegnapi munkádat az udvaron! – szólt rá Petunia a gyermekre, mikor az már vissza akart menni a lépcső alá.

Harry bólintott, majd az udvar felé vette az irányt. Nem sokat beszélt, csak ha nagyon muszáj volt. Gyakran félt megszólalni vagy kimondani a véleményét, így inkább az esetek többségében csendben maradt és elfogadta a sorsát. Nem panaszkodott, egész megfelelt neki ez az életmód. Ha Vernon bácsi nem verte meg, akkor nem is volt olyan rossz az élete. Annyira...

•••

Harrynek nem sikerült minden úgy, ahogy azt eltervezte. Sokáig volt odakint, a nap pedig nagyon erősen sütött. Harry alig ivott vagy evett aznap valamit, így rövid időn belül a rózsabokorban találta magát. Az ájulása közben véletlenül kitaposta Petunia néni kedvenc árvácskáját, amiért már akkor tudta, hogy nem fog ölelést kapni, nem mintha bárki is közeledett volna már felé kedves érintésekkel. Dudley vette észre az ablakból véletlenül, s persze azonnal szólt a szüleinek, mert azt hitte, hogy Harry alszik és kerüli a munkát. Mire Vernon és Petunia kiértek, a gyermek már kezdett magához térni. Magyarázkodhatott volna, hogy nem aludt csak elájult a szokatlanul meleg miatt, de úgysem hitt volna neki senki. Nem vették eszre rajta, hogy mennyire sápadt, sovány és gyenge. Senki sem.

Vernon bácsi beterelte a házba, majd becsapta maga mögött az ajtót, hogy kizárjon minden egyes lehetséges szemtanút. Csak ők voltak ott és Harry. Harry Potter, aki bár a varázsvilág legnagyobb hőse, képtelen lett volna megvédeni magát abban a helyzetben. Csak egy hat és fél éves gyermek volt, sanyarú múlttal és még nehezebb jelennel. Egy gyermek, aki minden egyes nap úgy feküdt le, hogy egy szerető családért könyörgött az álmaiban. Egy kisfiú, aki szörnyű rámálmokkal küzdött éjszakánként, aki sírva és verejtékben fürödve ébredt fel minden alkalommal. Egy ifjú varázsló, aki nem tudta, hogy ki is ő valójában. Harry nem is sejtette, hogy vannak még olyanok a világon, akik legszívesebben azonnal magukhoz vennék őt és megvédenék minden veszélytől.

Azonban azon a délután egyetlen őrangyal sem jelent meg. Harry remegve és könnyes arccal állt a félelmetes Vernon bácsi előtt, aki készen állt arra, hogy móresre tanítsa a gyermeket. Nem volt nála semmi, csak szimplán a kezeit tervezte használni, semmi többet. Tudta, hogy azzal is el fogja érni a kívánt eredményt.

– Ezt csak magadnak köszönheted, fiú! – köpte ki a szavakat a férfi, olyan mély undorral, mintha az összes méreggel lett volna átitatva.

Harry utolsó emléke az volt, hogy sírva próbál menekülni az ütések elől, de semmi esélye nem volt rá. Vernon bácsi azonnal elkapta és nem eresztette el. A kisfiú látott még egy fekete árnyat elsuhanni az ablak mögött az utcán, de aztán teljes képszakadás és a világ megszűnt létezni körülötte.

•••

Hey hey!

Igen, már bele is csapunk a drámába. Esküszöm kezdem utálni saját magam, hogy ilyen szörnyűségeket írok szegény Harrynek.

Eh...

/|\••/|\