A prima vista || HP ff

●18●

Különös dolog a mágia. Annak, aki vele születik és tökéletesen ismeri már, szinte meg se kottyan az egyszerű hétköznapokban, viszont akadnak olyan alkalmak is, amikor újra és újra meg tudja lepni őket a varázslat folyton változó szeszélye. Egyszer olyan, mintha már nem övezné semmilyen titok, máskor pedig új és soha nem látott történésekkel áll elő. Azonban az olyan ember, aki soha nem hitt a természetfeletti dolgoknak, arra bizony mindig máshogy hat a varázslat.

Harry Potter különleges gyermek volt. Nem igazán hitt abban, hogy létezik a mágia, mégis korábban minden éjjel egy csodáért könyörgött. Egy hősről álmodott, aki majd megmenti, s elviszi arról a szörnyű helyről, ahol csak fájdalom és bánat érte. Egy vörös hajú angyalról, akinek gyönyörű hangja még a legnagyobb és legijesztőbb sötétségben is elérte őt és megnyugtatta a lelkét. Az az ismeretlen nő, aki sokkal kedvesebb volt hozzá, mint bárki más azelőtt. De Harry hiába nyúlt felé, soha nem érhette el őt. Nem, mert nem létezett. Csak álmodta, s minden reggel, mikor felébredt, azonnnal rájött arra, hogy a valóság még mindig könyörtelen. Egyedül volt, s ezen nem változtathatott semmi és senki.

Persze, Perselus végül elhozta Harryt a Privet Drive-ról, de ettől nem lett egyszerre minden tökéletes. Az emlékek nem tűntek csak el úgy, a gyermek szűnni nem akaró szélmalomharcot vívott velük a nap minden percében. Erről azonban senki sem tudott. Harry nem mert Perselus elé állni, mert egyrészt maga sem tudta, hogyan fogalmazza meg a saját lelkének fájdalmát, másrészt pedig Petunia néni és Vernon bácsi mindig azt mondták neki, hogy az ő problémája nem számít. Ilyen az élet, ezt dobta a gép. Senki sem kíváncsi arra, hogy pár rosszabb emlék lassan, de biztosan felemészti a fiatal varázslót belülről. Ugyanezen okokból kifolyólag nem beszélt Remussal és Siriussal sem erről, bár az ő esetükben közrejátszott az is, hogy nem igazán ismerte még a két férfit, s őszintén szólva nem feltétlen bízott meg bennük annyira, mint Perselusban.

Harry tudta, hogy a hallgatás nem jó társ, s tisztában volt azzal is, hogy senki sem lesz képes segíteni, ha nem szólal meg, de szörnyen nehéz volt. A múlt, az emlékek gúzsba kötötték, az árnyak pedig erővel elnémították. Félt elmondani, félt attól, hogy mi lesz majd a reakció. Mi van akkor, ha Perselus nem veszi komolyan? Ha ő is úgy fogadja majd, mint a rokonai? Harry nem volt biztos abban, hogy el tudná viselni a bájitalmester elutasítását, ha arra kerülne sor a jövőben...

Harry halkan felsóhajtott, s némán nézett körbe a szobájában. Játékok hevertek a földön és könyvek, tele mágikusan mozgó képekkel, amik egészen eddig bármikor felvidították, de mostanában nehezen tudott elmosolyodni. Kicsi volt még, nem ismerte úgy igazán a világot, így nem is értette, hogy Perselus miért viselkedett vele olyan kedvesen. Hiszen eddig mindig azt hallotta, hogy ő egy rossz gyerek, aki még egy ölelést sem érdemelt. Ugyan miért szeretné Perselus? Tényleg fontos a világnak...?

A gyermek szorosan magához ölelte a Remustól kapott plüssmacskát, s játék puha szőrébe temette az arcát. Az érzések, emlékek és gondolatok kezdtek feltornyosulni a lelkében. Ezernyi kérdés, amire sosem kapott választ. Szavak és tettek, melyek újabb és újabb sebet ejtettek az apró szívén. Néma, gonosz árnyak, ami az elméjében forgó ördögi kört hajtották zöld villanások és hideg, könyörtelen nevetés közepette. Az a szörnyű hang, ami korábban csak néha-néha bukkant fel, mostanában minden éjszaka ott kísértette az álmaiban, s a sebhely is sokszor fájt a homlokán, hiszen egyfolytában a múlton rágódott.

Harry arcán lecsordult az első könnycsepp, majd azt sorra követte a többi, s pár percen belül már hangosan és fájdalmasan sírt. Egyedül, magányosan a szobájában. Haragosan, hogy nem tudta a választ a kérdéseire. Némiképp dühös volt saját magára is, hiszen nem tudott odaállni Perselus elé, hogy elmondja neki a fájdalmát. Túl sokáig gyűlt fel benne minden, nem tudta tovább magában tartani. Átszakadt a gát, s a lelke szenvedését nem állíthatta meg semmi.

Abban a pillanatban a fiatal Harry Potterből kitört a mágiája, s váratlanul betört az ablak a szobájában, aminek éles csörömpölését már Perselus is meghallotta.

•••

Remus Lupin soha nem gondolta volna, hogy eljön még az a nap, hogy Sirius Black mellett ül békében, s meghitt csendben olvassa az egyik kedvenc könyvét. Annak idején, mikor még a Roxfort falai között bolyongtak, Remusnak nem volt ideje ilyen dolgokra, mert James és Sirius mindig belerángatta valamibe, s a klubhelyiség sosem volt igazán csöndes vagy nyugodt. És mégis! Azok után, ami az elmúlt években történt, a volt griffendéles újra megtalálta a békét, s egy olyan személy társaságában, akiről azt hitte, hogy sosem látja majd viszont.

– Remus?

A homokszőke hajú férfi érdeklődve emelte fel a fejét, s várakozva nézett Siriusra, aki kissé bizonytalanul dülöngélt egyik lábáról a másikra az utcára néző ablak előtt állva.

– Igen, Sirius? Baj van?

– Nem, nincs – felelte gyorsan a fekete hajú, mire Remus egy pillanatra megnyugdott. – Csak... Te voltál James és Lily sírjánál?

Remust meglepte a kérdés, nem egészen erre számított. Hogy jött ez most ide? Mármint persze, Sirius biztosan látni szerette volna a halott barátaik végső nyughelyét, de olyan váratlanul érte a férfit a dolog, hogy egy pillanatig válaszolni sem tudott.

– Persze – felelte végül. – Minden évben elmegyek oda.

– El tudnál vinni?

– Most?

– Kérlek! – nézett rá szinte már könyörögve Sirius és Remus újra csak azt vette észre, hogy nem tudja, mit csináljon. Sirius Black sosem könyörgött, sosem kért. Az Azkaban csakugyan megtörte őt is, mégha ez nem is látszott annyira. A külsején tisztán látható volt. Sirius súlyosan lesoványodott az elmúlt évek alatt. A szeme elvesztette azt a pajkos csillogását, s a tartásából is eltűnt az az elegancia, amit Remus úgy szeretett.

– Rendben – bólintott Remus, majd letette a könyvet. – Elviszlek.

– Köszönöm – mosolyodott el halványan Sirius, s valami újra átsuhant az arcán a régi, Azkaban előtti énjéből.

Mikor Sirius és Remus halkan hoppanáltak az éjszaka sötétjében Godric's Hollow határában, mindkét férfit elöntötték az érzelmeik. Olyan emlékek járták át az elméjüket, melyek már évekkel korábban el lettek temetve jó mélyre, ám most újra felbukkantak. Remus nagyot sóhajtott, majd bizonytalanul ugyan, de megfogta Sirius kezét. Neki is szüksége volt némi erőre, s így könnyebben tudták egymást támogatni.

– Csak kövess – suttogta az érzelmeivel küszködve a férfi, majd nehezen megindult előre, egyenes a némán alvó temető felé.

•••

Sziasztok!

Kicsit eltűntem, sajnálom. Az az igazság, hogy nagyon sok dolgom volt, s lesz is még a közeledő érettségi, oktv, szalagavató és minden egyéb miatt, de igyekszem nem köddé válni megint.

Ha már Mindenszentek, meg Halloween, akkor gondoltam látogassuk meg Lilyt és Jamest...

Ha itt vagytok, akkor nagyon szépen köszönöm! ❤️