A prima vista || HP ff

●6●

Perselus mindent megpróbált. Nagy, látványos mozdulatokat tett, hogy Harry fel tudjon készülni mindenre. Kerülte a hirtelen megjelenéseket, igyekezett hangosabban lépni az átlagosnál és nem feltétlen használt a gyermek előtt mágiát. Mégis, Harry továbbra is félt tőle, s nem szólt egy szót sem. Perselus tisztában volt azzal, hogy egy traumatizált gyermeknek nem könnyű feldolgozni a váratlan változásokat és a múlt eseményeit. Tudta jól, hiszen ő maga is átélte ezt. Annak idején ő sem oldódott fel könnyebben, mégis egyre bizonytalanabb volt Harryvel szemben. Talán nem volt jó ötlet elhozni onnan? Talán maradandó károsodást okozott neki a változással? Vagy esetleg már Vernon és Petunia rontott el mindent és nincs visszaút?

Hosszú napok követték egymást. Perselus lelkiismeretesen ápolta a gyermek sebeit, s közben próbálta tégláról téglára lebontani a kisfiú lelke köré épült falakat, kevés sikerrel. Úgy érezte, hogy egyedül nagyon kevés ehhez. Remus ritkán járt arra, hiszen nem tudták, hogyan reagálna rá Harry, valamint nemrég volt telihold is, ami miatt a férfi még mindig nagyon gyenge volt.

– Bárcsak itt lennél, Lily – sóhajtott fel Perselus a foteljában ülve, miközben egy bögre forró teát iszogatott. – Minden sokkal könnyebb lenne.

Választ azonban nem kapott. A kúria csendes maradt, nem felelt neki senki a kimondatlan kérdéseire. Perselus gyakran csak bámulta némán a falat, várva egy csodára, ami sosem érkezett meg. Csak egyszer, egyetlen egyszer állt volna oda mellé valaki, hogy segítsen. Hogy levegye a válláról a tehert. Hogy elmondja, hogy a barátai nem is haltak meg. Hogy minden csak egy szörnyű álom volt, semmi több.

Perselus újra felsóhajtott, majd újra a teával kezdett foglalkozni. A gondolatai szépen lassan elcsendesedtek, s végre csak úgy igazán magával törődhetett. Az elméje nem kavargott tovább a múlt eseményei körül, s nem gondolkozott olyan dolgokon, melyekre úgysem talált volna megoldást. Lily és James meghaltak, ezen már nem változtathat. Harry szörnyű gyerekkort kapott, ezen viszont még javíthat. Remusnak is segíthet később valahogy, de csak azután, hogy a kúriában lakó kisfiút rendbehozta.

Talán csak a sors szórakozott vele, de éppen akkor, mikor készült volna felállni, halk kopogtatás hallatszott az ajtón. Tudta, hogy ki az, s emiatt igazán meglepődött. Nem értette, hogy Remus mit szeretett volna, de elküldeni sem akarta, így természetesen beinvitálta.

– Még nem értem el semmi változást, Remus – kezdett bele fáradtan Perselus.

– Tudom, nem is emiatt jöttem – rázta meg a fejét a férfi, s a kezében tartott plüssfigurára vezette a tekintetét. – Mikor Lily és James meghaltak, voltak dolgok, amiket nem tudtam otthagyni, hogy az enyészetté váljanak. Csak régi fotók, levelek és egyéb családi relikviák, melyek igazán fontosak voltak számunkra. Ez a kismacska itt – emelte fel a szürke, picit koszos játékot Remus –, Harry kedvence. Gondoltam, ez talán egy kis támaszpontot nyújthatna neki.

Perselus nem tudta, hogy mit mondjon, hiszen Remus ötlete teljesen váratlanul érte. Gondolt erre ő is, de azt hitte, hogy a házban minden megsemmisült, ami pedig mégsem, azt elvitték az aurorok. Nem hitt abban, hogy bármit is meg lehet onnan menteni.

– Én nem is tudom, hogy mit mondhatnék... – rázta meg a fejét Perselus.

– Csak add oda neki, rendben? – nyújtotta át a macskát Remus, majd távozni készült.

– Már indulsz is?

– Jobb, ha nem maradok – felelte Remust, majd átlépve a küszöb felett, eltűnt a fiatal bájitalmester szeme elől.

•••

Remus Lupin magányos volt azóta, hogy James és Lily Potter meghalt Voldemort miatt, Siriust pedig letartóztatták az aurorok. Azonban még ez sem volt elég, hiszen Dumbledore professzor közbenjárásnak köszönhetően Harryt is elveszítette. Egyedül maradt, önmaga egy hatalmas világban, ami kész volt elnyelni őt. Remus persze nem adta fel. Hiába veszítette el mindenét, tovább harcolt. Alkalmi munkákat vállalt, s rengetegszer járta a világot, hogy Voldemort egykori követőit felkeresse némi információ reményében, miszerint készülnek-e valamire. Kereste a veszélyt, nem törődve semmivel és senkivel.

Azonban pár nappal ezelőtt minden megváltozott. Perselus váratlan felbukkanása a nappalijában, Harry hazahozása és a kisfiú reakciója az emberekben elindított benne valamit, amit egyszerűen képtelen volt megmagyarázni. Nem tudott tovább egyedül lenni. Szüksége volt valakire, aki megnyugtatja, ha rémálmai vannak a barátai halála miatt. Egy emberre, aki észreveszi, ha baj van és eldob mindent, hogy segítsen neki. Egy barátra, társa, hallgatóságra.

Sirius Blackre, ha őszinte akart lenni.

Egyszer sem tudta rávenni magát, hogy meglátogassa, pedig nagyon szerette volna. Csak látni, beszélni vele, hogy tényleg ő tette-e. Voltak napok, amikor Remus tudta és elhitte, hogy a legjobb barátja nem árulta el a családjukat. Azonban akadtak nehezebb alkalmak is, olyanok, amikor nem tudott reményteli lenni. Amikor hitt az aurorok beszámolójának és maga is azt vallotta, hogy Sirius hibája minden.

Remus is csak egy ember volt, aki rengeteg mindennel küzdött meg az évek során, s mostanra teljesen elfáradt. Pihenni akart, elmenekülni végre kicsit a démonok elől és visszabújni a boldog időkbe, amikor még nem volt annyi baj. De nem lehetett. A múltnak vége van, csak a jelen maradt számára, meg a bizonytalan jövő, amiről nem tudta, hogy mit fog hozni. Így hát mint már annyiszor, most ugyanott kötött ki, ugyanúgy próbált megküzdeni a gondolataival.

Remus Lupin egyedül állt az esőben egy hídnál, s az alatta csillogó folyót bámulta.

•••

Hey hey!

Itt vagyok, újra! Visszatértem, itt a rész is. Az angol vizsgákat letudtam, de a héten még érettségizek belőle, így a szenvedéseimnek még nincs vége.

Ahhhw, sajnálom Remmy! Nem akarlak annyit bántani, de ehh... nem megy. De nyugi! Hamarosan neked is írok egy-két boldogabb fejezetet!

:33

/|\••/|\