Gārbey Krónikái I. - A hanyatló birodalom

VII./2. Váratlan találkozás

 A hosszú út alatt a kis máng lábai elfáradtak. A közelben meg is láttak egy sziklát ami nagy árnyékot vetett rájuk. Az öreg harcos elővette a flaskáját (amit még Tiārys-től kapott 64. születésnapjára). Addig Leten kis bogarak után kutatott a fűben, habár nem is voltak olyan kicsik számára. Miután Kyorto enyhítette szomját és Leten is talált egy pamai szöcskét. Már távozni készültek, amikor nagy morajlást hallottak a kőtömb felől. Először azt hitték, földrengés okozza ezt a dübörgés, de amikor látták, hogy a kőtömeg él és mozog, egyből felpattantak ülőhelyükről és fegyvereiket előrántva várták, hogy mi történik majd ezután. A lény feltápászkodott, mint aki álmából ébredt és körbenézett, majd haragosan tekintett felkeltőire.

Amint a szörny teljes valójában megmutatkozott a két harcos előtt, egyértelművé vált számukra, hogy egy prastaral van dolguk. Nagyjából tíz láb lehetett, feje hegyes fogaival már-már visszataszítónak hatott. Hátán lévő kőpáncélja azt az illúziót keltette, hogy ő is csak egy kő, míg a teste többi része a föld alatt rejtőzik.

A két vándor kissé meglepetten vetette meg lábát, felkészült az ütközetre. De a bestia se várt sokáig, vérszomjasan nekirontott csemegéjének. A két bajtárs összenézett, s már tudták mit tegyenek. Kyorto előre szökellt, s mögötte szaladt Leten. A máng nekiiramodott, majd átcsúszott a prastar alatt, s kardját a hátába döfte volna, ám a penge lepattant a kőpáncélról. Tapasztalt volt, hiszen nem megsebezni akarta a prastart, hanem a elterelni a figyelmét. Mivel, miközben Kyorto futott, akkor már Leten rég mászott fel a prastaron, s mikor a prastar épp Kyorto felé fordult, pont talált egy rést a mellkasán.

Ezen lyukon keresztül az apró máng bejuthatott a prastar páncélja alá, s ekkor látta meg fényes, zöld fényben úszó szívét. Csodálatosan tündökölt, olyan gyönyörű volt, hogy ha akart is volna, sem lett volna képes másfele tekinteni Leten. A prastar közepét tiszta smaragd és nem evilági zöldesen tündöklő ékkövek díszítették, melyek nem voltak semmihez se foghatók.

Végül erőt vett magán és belekezdett a varázsigébe, amely így hangzott:

,,e' perte ebre, tsegelen redel ve lerte"

Hirtelen zöld fénycsóvák hasadtak ki a szívből, melyek magukba szippantották a kőpáncélt, gazdáját végül magát is felemésztette. Hirtelen csend lett. Nem volt már szörnyeteg, kivel küzdeni lehetett volna, se szív, mely oly csodásan ragyogott.

Ezután mind ketten pihentek kicsit, majd továbbálltak.