Tekergők és a szeretet ára (hp fanfic, Tekergő Krónikák I.)

8) Satyi ~ JP

James, Sirius és a többi gólya csúszkálva követték megtermett kísérőjüket a lejtős ösvényen. Csak Hagrid (így mutatkozott be nekik az óriás) lámpása imbolygott valahol elöl, egyébként teljes sötétségben haladtak. James biztosra vette, hogy sűrű erdő veszi körül őket.

– Azt beszélik, a Roxfort melletti rengetegben mindenféle lakik, kentaurok, meg sárkányok, meg néha vérfarkasok is – suttogta James a göröngyök és gyökerek között macskaügyességgel lavírozó Siriusnak.

– Aha, erről én is hallottam. Csak a sárkányok nálunk kimaradtak – hallotta Sirius válaszát (mivel a koromsötétben nem sokat látott belőle.)

– Pedig azok a legizgalmasabbak. Képzeld, most felbukkanna egy a sötétből! Lenne visítás! – James egészen fellelkesült saját elgondolásától, de úgy tűnt, Sirius fantáziáját is megmozgatta.

– Sárkányt nem tudok prezentálni, de egy farkast még nem olyan nehéz – súgta.

– Tudod utánozni a hangját? Fú, gyerünk, ezt megnézem!

Siriust nem kellett sokat biztatnia, új barátja a szájához emelte a kezét, és hangosan felvonyított, de olyan élethűen, hogy néhányan felsikoltottak, és a többiek is ijedten forgolódtak. A két fiú az oldalát fogta a nevetéstől, míg egyszercsak megjelent felettük Hagrid lámpása.

– No, te azt hiszem, jobb lesz, ha velem jössz! – dörmögte, és kukafedélnyi tenyere csakhamar a sor elejére terelte a vigyorgó Siriust.

– Nincs itt semmi, gyerekek, csak a fiatalúr igyekezett rátok ijeszteni – nyugtatta meg a még mindig rémülten pusmogó diákokat az óriás.

James teljesen elégedett volt a hatással, de az, hogy Sirius elöl, ő pedig hátrébb egyedül baktatott a sorban, az nem járta. A farkast nem akarta ismételni, az már nem lett volna hatásos, másik állatot keresett hát utánzásra.

Tovább botorkáltak a nedves gyökerek és göröngyök között, és lassan megnyugodtak a kedélyek. Amint elcsendesedett az elsőévesek népes csapata, James a tőle telhető legmélyebb horkantásokat hallatta, újabb visításra késztetve néhány lányt.

– Va... vaddisznó! – vacogta egy vékony hang, valahol James mögött.

– Dehogy vaddisznó! – legyintett Hagrid, és még magasabbra emelte a lámpását, hogy megvilágítsa a csoportot, és kikereste Jamest a tekintetével – Gyere csak előre te is, Röfi!

James elvörösödve, de fülig érő szájjal zárkózott fel az óriás másik oldalára a többiek halk kuncogásától kísérve. Lehet, hogy a vadkan nem volt a legelőnyösebb választás – jegyezte meg magában.

– A következő, aki valamilyen állatnak gondolja magát, úszva fog utánunk jönni! – figyelmeztette a társaságot Hagrid, majd kedélyesen hozzátette – És gyerünk, mer' a kanyar után mindjár' rápisloghattok a jó, öreg Roxfortra!

– De hát mindannyian gólyák vagyunk! Az nem állat? – suttogta James Hagrid széles, vakondbőrkabátos háta mögött áthajolva, de egy pillanat múlva elhallgatott.

Ahogy kiértek az erdőből, fekete tótükör tárult eléjük, a túlpartján pedig ott magasodott a Roxfort száztornyú sziluettje. A Hold kövér D-betűje ezüstös fénybe vonta a tetőket, a csillagok lángocskái megsokszorozva verődtek vissza a megannyi ablaküvegről. Az elsősökön áhítatos moraj futott végig.

– Csónakonként négy ember és nem több! – harsant Hagrid hangja, és James csak ekkor vette észre az előttük ringatózó flottát. Siriusszal és két ismeretlen társukkal elfoglalták az egyik lélekvesztőt. A gyors bemutatkozásból megtudta, hogy Hugo Hutchinsonnal és Pandora Brynne-nel utaztak együtt. Mikor mindenki beszállt, a kis flotta hangtalanul siklani kezdett a fodrozódó vízen.