Élő földek II - Ƒelebarátok

Tizenharmadik fejezet. Válaszra kérdés

Az ugaron hagyott földek teljesen egybeolvadtak a délutáni félhomállyal, csak egy gémeskút sejttette azt a távoli pontot, ahol a lent és fent összeért egymással. Egy eltévedt fuvallat céltalanul andalgott a hó alatt pihenő vidék domborulatai közt. Még egy fácán vagy pocok se került útjába. Így, nagy elhagyatottságában, befurakodta magát a drótkerítés felé tartó emberek nadrágszárába. Négyen voltak. Hárman terepzöld egyenruhát és fegyvert viseltek magukon, a negyedik pedig megbilincselve és bekötött szemmel bukdácsolt előre a kíséretükben. Hamarosan elérkeztek a kerítéshez és megálltak a kapu előtt.

A legfiatalabb egyenruhás körülnézett. Drót, acél és ormótlan betonépítmények telítették túl a támaszpont minden sarkát, néhol egy pár kétszerolvadt és kétszerfagyott hókupac társaságában. A katona idegesen fókuszt váltott. A terepről a kaput nyitó őrségre, majd a fogolyra szegezte a tekintetét, már szinte lyukat tudott volna égetni a hátába. Tudta, mi következik. Golyó általi halál az ítélet... a végrehajtó pedig ő lesz.

– Erre hozzák!

Hallva a parancsot, a jövevény csoport megindult. Elvezették őket a terület egy másik végébe, ahol két személy várt rájuk. Az első, ahogyan a többiek, szintén katona volt, bár a ruházat alapján jóval rangosabb. Azonban minden jelenlévő közül, magasságban és rangban is legkiemelkedőbb az oldalánál álló térség volt - a Román Állam személyesen.

– Tisztelegj! – vakkantott a parancsnok. Románia szótlanul pihenjt intett.

Az ifjú katona megborzadva meredt az ország színeire. Csak töredékük látszott ki a homlokát és orrnyergét takaró vérheges kötés alól, ennek ellenére az arca teljesen rezzenéstelen maradt. Hogy csonkíthatta meg magát ennyire...?

– Eresszenek el! – vergődött a megkötözött férfi, ahogyan az ítélet felolvasás végeztével két másik egy betonfal tövéhez ráncigálta.

– Mi az utolsó szava? – kérdezte keményen a parancsnok. Az elítélt kiegyenesedett, és reszketve felelt.

– Még egyszer... látni akarom a Pátriát.

– Arcátlan-!

– Hagyja – szólalt meg Románia. Mindenki visszafojtott lélegzettel nézte, amint az ország odasétál a falhoz, majd leveszi a fogoly fejéről a rongyot.

– Úgy igazságos, ha ön is leveti – mondta a férfi.

– Jó – bólintott Románia. –, legyünk hát igazságosak.

Lassan elkezdte magáról leoldozni a gézkötést, és hamarosan láthatóvá is vált alatta az irtózatos seb. Az idős ember elhűlt, mintha a rettegéssel együtt a lélek is kimenekült volna belőle, egy üres testet hagyva hátra csupán.

– Én ma meghalok, mint egy kutya, de ön élni fog tovább – krákogott halkan. – Ne feledje, sosem lesz könnyebb.

Az ország semmit se szólt. Minden kifejezéstől mentesen visszakötötte a gézt az arcára, utána hasonlóképpen cselekedett a kegyvesztett elnökkel.

– Jó egészséget kívánok önnek... – A férfi utoljára egy halvány mosolyt láttatott. Nemsokára ismét egyedül maradt a fal mellett.

– Hajtsa végre az ítéletet – mondta a parancsnok.

A fiatal katona leemelte a válláról a gépfegyvert, és a tőle pár méterrel lévő fal felé szegezte, egyenesen a megbilincselt embernek. Itt a pillanat, a saját kezével ölheti meg! Az ujja a ravaszhoz ért...