Élő földek II - Ƒelebarátok

Második fejezet. Várva-várt

Egy őszi napsugár langyos utója átfurakodott a poros ablaküvegen, és rávetült egy asztal tetejére, ahol két személy ült a kiürült szoba közepében, mint két árva homokzátony a tengerben. A korábban messze űzött csend meglelte az útját, és visszaszállt a négy fal-közi otthonába.

Pár perccel ezelőtt az ücsörgők mellett még egy csapat diplomata szaporította a társaságot. Pár perccel ezelőtt mind buzgó beszélgetéseket folytattak együttműködésről, tervekről és kitűzött célokról. Pár perccel ezelőtt búcsút vettek, és csak kettő maradt hátra, akik nem siettek sehová. Ültek egymással szemben, néztek el egymás mellett, agyaltak az elhangzottakon, és azon hogy a másik vajon mire gondolhat épp. Egyik ország sem akart elsőnek megszólalni.

A fénynyaláb gyorsan vonult végig az asztal tetején. Egy mustársárga kéz előtt megállt, majd halványodni kezdett. Románia ezt látva megemelte a tenyerét, és belefúrta a dús, szőkés hajába.

– Nagyon szeret a szék? – szólította meg a másikat, miközben felkelt a helyéről. Magyarország azzal felelt, hogy ő is talpra állt.

– Jobban, mint én őt – jegyezte meg megereszkedett vállal, a szomszédja fürkésző tekintetétől kísérve, aki csakhamar ismét kérdezett.

– Mi a bajod?

– Nem is tudom – mondta lelombozva Magyar, és bizonytalanul felnézett rá. – Így visszanézve, azt hiszem, többre számítottam.

Románia felhúzta a szemöldökét. Hát ember legyen a talpán, aki el tud ezen az országon igazodni!

– Többre? Mire számítottál?

– Nem bízol bennem. Én azt hittem, mostanára... – Elhallgatott. Románia habozott.

– Nem, mert megbízni a barátokban szokás. Te nem vagy a barátom, ahogyan én sem a tiéd.

– Fura szerzet vagy te – mondta Magyar. Az arcán egy félmosoly öltött alakot, míg a másik ország elhúzta a száját. –, ha valóban őszinte volt a nemed, akkor mégiscsak hazudtál. Ki mond igazat annak, akiben nem hiszi, hogy bízhat?

– És te? Talán megbíznál bennem? – hárított Románia.

Magyarország eközben a kabátja után nyúlt, hogy hamarosan mehessen útjára. Épp az ajtónál volt, amikor jött a kérdés. A kezével már a kilincsen hátranézett. Meleg érzés árasztotta el, ahogy egy élénk emlék villant be: alatta tátongó mélység, előtte egy felé nyújtott puskacső, felette pedig egy rémült pillantás. Az ország megszorította a kilincset és lenyomta.

– Szeretnék...

– Ungur, szerinted mi elvetemültebb? Hazugságba rejteni az igazat vagy őszintén hazudni?

– Nem tudom – nézett vissza Magyar egy kis töprengés után.

– Látod, ezért nem lehetünk barátok. Senki nem hazudik nálad őszintébben – vágott vissza Románia.

Magyart elhagyta a melegség, helyette a hideg futott végig a hátán. A komor hangulatnak viszont csak rövid ideig volt maradása. A térség kifejezése ismét kiderült.

– Köszönöm – mondta, Románia nagy meglepetésére.

– Mit?!

– Hát hogy elrejtetted az igazat.

Romániát elöntötte a méreg, és hátat fordított, nehogy Magyar meglássa, hogy vörösen ég az arcán a zavarodottság. A fejét a tenyerébe támasztotta.