JK7-Élj Emberként! |Szünetel..|

8. Rész

Az idő annyira lassúnak látszott miközben oly gyorsan haladt mikor még mindig az út kellős közepén álltam mint valami megkövült kacat. A telefonomat mint ha oda tapasztották volna a fülemhez, egyszerűen képtelen voltam letenni. Hangokat halottam mindenütt, még is kivehetetlen volt, hogy miről beszélnek az emberek. Még édes anyám hangját sem értettem a vonal túlsó felén, hol ott folyamatosan beszélt hozzám. De én még sem tudtam válaszolni. Csak folyamatosan azt suttogta a belsőm, hogy lehetetlen. Ilyen nem létezik. Az a férfi nem szökhetett meg. Ha még is...akkor itt Koreába biztonságban vagyok, hiszen nem tudhatja, hogy hol vagyok. Viszont ha így van, akkor miért érzem az ellenkezőjét? El kell, hogy menjek innen is? Amig ezeken törtem a fejemet, észre se vettem, hogy egy sötét színekbe öltözött alak tartott szél sebesen felém, miközben arcát egy maszkkal fedte el. Ez csak akkor tűnt fel amikor a közelemben lelassított. A kezemből pedig oly erővel kapta ki a készüléket, hogy azt hittem össze töri, majd miután bontotta a hívást, karon ragadva magához rántott. Ennek következtében pedig neki csapottam a mellkasának, miközben a hajam felbillent a hirtelen jött mozdulattól. Parfümjének az enyhe fűszeres illata betöltötte egyből a szagló szervemet, mely egy pillanat leforgása alatt hihetetlenül megnyugtatott. Ez miatt kétség sem fért hozzá, hogy ki merészelt csak úgy hozzám érni. Tudtam, hogy más rajta kívül nem lehetett, hiszen felismertem az illatát.

-Mit keresel itt? –találtam meg végre a hangomat bele motyogva a kérdést a mellkasába. Majd behunyt szemmel újra belélegeztem finom illatát.

A férfi gyengéden eltolt magától és egyenesen mélyre hatolt tekintetével lenézett rám, így újra találkoztam a feneketlen üreséggel, mely a szemeiben látszott.

-Nem tudom. –adta a különös választ. Már a számat nyitottam volna ki, hogy vissza szóljak valamit, de folytatta tovább. - Én... én... Csak... –kezdett bele zavartan.

És el se hittem volna ha nem magam látom. Hiszen ez az első, hogy a szeme sarkában látok egy kis zavarodottságot. Nincs tisztában azzal, hogy mit keres itt, se azzal, hogy mit akar mondani. Teljesen össze van zavarodva. Jungkook vett egy nagy levegőt miközben lassan ezzel egy időben lehunyta a szemeit, majd feszülten ki is engedte a levegőt, mire megszólalt.

-Csak úgy éreztem, hogy szükséged van valakire. –nyögte ki végül amit akart, ezzel engem mosolygásra késztetve. Hiszen akkor a szíve mélyén még azért törődik velem. - Így hát... itt vagyok! –tárta ki a karjait, mire megengedett magának ő is egy lágy mosolyt, majd folytatta tovább a beszédet. - Lehetek a szennyesed akinek elmondod a legféltettebb titkod ha nem tudod magadban tartani már. A boksz zsákod, akin levezeted a dühöd ha mérges vagy. Lehetek számodra a tenger, ha nyugalomra van szükséged. De lehetek csak egy...egyszerű barát is.

Szavai olyan hatással voltak rám, mint az a drog mely kábuláshoz vezet. Csak néztem fel rá elvarázsolva, miközben a szívem olyan őrülten vert, hogy azt hittem kiszakad a mellkasomból. A levegő olyan szintem belém szorult, hogy elfelejtettem kifújni. Miért csinálja ezt velem? Miért zavar össze? Direkt teszi ezt, hogy azután újra eltoljon magától? Mert úgy hiszem ezek után a következő eltávolodását képtelen lennék kibírni. Hiszen mindig ott van ha szükségem van rá és megvéd. Ha így folytatja még jobban belé szeretek. És fogalmam sincs, hogy ennél létezik-e tovább is.

Jungkook szemszöge.

Élek, de még is halott vagyok. 

Mindenki ezt hiszi akinek a közvetlen közelébe vagyok. Legyen az a családom, barátaim akiket szinte már testvéreimnek tekintettem. Pedig ha tudnák, hogy csak be vagyok ide zárva, hogy csak kiakarok ebből a tékozló sötétből szabadulni ahová száműztek, most minden más lenne.