JK7-Élj Emberként! |Szünetel..|

1.Rész

Ez az első munka napom és már is késésben vagyok. Ha nem lenne elég, hogy reggel nem szólalt meg az ébresztő óra a telefonomon, mert én hülye este le némítva hagytam, akkor ráadásul még a buszt is le késtem ami konkrétan előttem ment el, és hiába futottam nem értem úttól. Ezután  elkezdett szakadni az eső így május közepén, de úgy mint, hogyha dézsából öntötték volna. A lenge öltözetem, a fehér ingem és a fekete szűk vászon nadrágom egy merő víz lett a felkontyolt hajammal együtt, ami most biztosan egy madár fészekkel egyenlő lehet, vagy rosszabb. Még szerencse, hogy nincs nálam tükör mert meg sem merem magamat nézni, hát ha felsikítanék a látványtól.

Mikor oda értem nagy nehezen a cég elé és már úgy voltam vele, hogy rosszabb már úgysem lehetne, egyenesen berohantam egy gyors köszönéssel a portásnak és az őröknek, hiszen az idő fogyott.

-Hova, hova? – kapta el a kezemet a portás ezzel megakadályozva a rohanásban. Felé fordultam kérdő tekintettel, hogy még is mi lehet a probléma. Majd fintorogva végig mért a mellette levő két nagy darab magas biztonsági őrrel együtt, kik karba tett kézzel álltak. Mivel egyik sem vette a fáradtságot arra, hogy mondjon valamit, így megtettem helyettük én.

-Elnézést, de rohanom kell, nem érek rá egész nap. –takarítottam volna már le a férfi kezét a felkaromról, de az úgy satuba tartott, hogy még csak meg se tudtam mozdulni. Majd csak annyit hallottam, hogy mind a hárman gúnyosan felnevettek amit nem tudtam mire vélni.

-Igazán? –hahotázott még mindig a portás. -A cég nem nyújt menedéket hajléktalanoknak az eső elöl, ez nem jótékonysági szolgálat. –fordította komolyra a szót miközben végig mért lenézően, engem ezzel úgy meghökkentve, hogy nem tudtam napi rendre térni, hogy ez még is mi. -Kérem távozón! –lódított meg a kijárat felé. Mire pedig kinyithattam volna a számat, hogy szóljak valamit, ő ezt meglátva leintett. -Ne tán ha pénzre van szüksége meglehet oldani, ugyan én se vagyok azért tapló, hogy hagyjak figyelmen kívül egy rászorulót. –vette ki a zsebéből a pénz tárcáját, hogy kisegítsen amit lecövekelve és tátott szájjal néztem végig. Még is mi a franc ez? Most komolyan koldusnak nézz?

-Még is mit képzel?– ordítottam rá a férfira mikor már észhez tértem. A dühtől elködösült tekintettel néztem vissza rá, miközben a szégyentől majd elsüllyedtem a föld alá, oly megalázónak éreztem. A két biztonsági pedig már ugrásra készen álltak megvédeni a portást mintha nagy kárt tudnék benne tenni. Mondjuk igazuk van. Végül is már vagy öt hónapja járok taekwondora.

-De fent hordja az orrát. –mondta magas hangon megilletődve. -Manapság az összes hajléktalan ilyen büszke? Nem mindegy, hogy ki adja a pénzt? –kérdezte érdeklődően nekem pedig a pofám szakadt le.

-Nem vagyok koldus maga isten verése! Én itt dolgozom! –üvöltöztem már annyira hangosan, hogy az sem érdekel, hogy ha az egész csarnok tőlem zeng.

-Vigyázzon a szájára mitugrász! –vágott vissza. -Mutassa a beleptetőjét, ami nincs! –nyújtotta a tenyerét érte, én pedig szem forgatva kezdtem el kutakodni a táskámba. Már vagy egy pár perce kutakodtam feszülten benne mire rá kellett jöjjek arra, hogy bizony rohadtul otthon hagytam. Ez miatt félve emeltem meg a fejemet, mert nem volt ínyemre a pasas önelégült mosolya. -Na ugye? Mondtam én, hogy nincs! –mosolygott pofátlanul, én pedig nyelve egyet mosolyogtam vissza rá mint egy retardált. Majd fejbe csapott a felismerés amint rá pillantottam a portás pólójára, hogy talán egy rajongóval van dolgom, noha még ha rá is baszok felkell használnom az ütő kártyámat.